Kenyérillatú éhség

Kenyérillatú éhség ízeit őrzöm.
Rést üt a fény rajtam,
a múlt átdereng.
Újra álmodom
hajnalok kemence melegét,
morzsacsendjét a foszló égnek,
s a parittyás gyereket,
kit magamban hordok.

Örök gyötrődés volt a lét,
de tiszta-arc, mosott láb
minden ünnep,
s ruháinkon avítt érték
a vasalt foltragyogás.
Zörgő csontjaink köré
gyér húst érlelt a kor,
s a sors alamizsnát lökött
a partra vetett
szegénynek.

Kenyérillatú éhség
bőkezűn meggyötört.

Nekünk csak imára tellett,
laktatott esdeklőn
a hit szófüzére
-anyám szerint,-
ki biztatott a jóra.
Étek volt ez, üres vágyíze
hajnali reménynek.
Harangszó, meg kereszt,
s a kereszten Isten
vérző szívvel a szentmisén.
Testét márványba vésték
ismeretlen kezek.
Bennem a szeme élt csak.
azt néztem mindig ott,
-mintha engem hívna-
azt kerestem bűntudattal,
mikor letérdelt elé anyám,
hogy lelkén enyhítsen,
szinte hallottam, ahogy szól.
Beleremegtem, féltem,
hogy magához emel fel
s többé nem ereszt el.
Akkor se, ha nincsen.

Templomból hazáig,
vagy az Isten házáig
elkísért anyám
minden reggel.
Bűnöst a bűntelen.
Őt hite vitte, engem a vágy,
hogy lesz még jó napunk.
Kétely volt ez, ösztönös
gyermeki, dacos lázadás,
egy darabka kenyérért,
magamba fojtottam
tagadásom arcomra vésett
kényszer-mosollyal,
ne lássák rajtam,
hogy éhezem.

És mégis, mégis
ennyi év után válogatva
rám szabott javak közt
kenyérillatú éhségre vágyom,
anyám imájára, ha jön a hajnal,
hogy rám találjon.
Örülök minden falatnak,
mint akkor ott
a reményben
életre-haltak.