Fény és árnyék

Beton-cseppként őrzöd a könnyet, mosolyt.
Belőle építkezel, habzsolod.
Fénye és árnya megköt, nem menekül,
arcodra kiül édes-keserűn,
mintha az egész világ szakadna rád,
próbára tesz, a bajban mennyit érsz,
hallja-e vészben fuldoklók jajszavát
őssejtnyi léted, míg Istenig érsz,
-s a partot-érés örök reményét is-
hordod-e pórusaidon konokul,
magad legyőzve, hogy hinni tudj mégis
benne, míg a könny mosolyba fordul.