Alkonyősz

Lilára sárgult
a tűzpiros őszi táj
mézarany leveleken
permeteg rozsda
tejszínű köd szitál

Aromás bort iszunk
esti szürkületben
vérbőn zamatozó
rubinvöröset
s tagadjuk hogy örök
minden elmúlás

Haldoklik a fény
elnyílt alkonypírban
felvillan szétszórt
hantjain az égnek
árnyat terít fölénk
-bársonyos bús-barnát-
s lebegőn táncot rop
fenn nyírkéregfehéren
megnyúlt teste a sötét
házgerinceken
s borongós felhők ölén
nászi ágyára dől

Valaki elment

Harang szól érte
mintha már hívnák
mennyei hangok
ájtatosságot hint
arcunkra az este
körötte csend sűrűl
forog tajtékot vet a szél
pirosra marta
hamvaszöld ajka
csókodat a számon
mikor elmentél

Így fut el a Nap is
kemence-meleggel
az ég aljáról
kivillan csillagbokája
szétdőlt lombok alól
fátylat vet rá a félhomály
a Föld beleroppan

Még látom
hogy köti színezüst álmát
kripta-bolt alatt
emésztőn a láng
felhők szőtteséből
mikor ölembe hull az éj
karján a vérszínű
Holddal

(Kép: Horváth Piroska)