Letérdepelve

Feloldozást vártam, mégis szelíd 
korholás lett bűneim ára.
Lehulltam csendben magányom hideg
konyhakővére remegő térddel,
mint egy megtaposott félpengős,
kiért tisztes derék lehajolni rest.
Isten nézett rám, egyszülött fiára.
Tudtam, világot megváltó szenvedés,
kínja az, amit szívemben hordok,
tiszta csengésű szavakat a jóra,
mely bennem termékeny talajba hull.

Anyámat lestem, félve. Ő meg engem.
Kizártuk mind a ketten az ég Urát.
Ő papolt, ahogy földi helytartója,
én meg hallgattam Őt, mint a sír.
Vétkeim sorát vette számba, láttam
szeme sarkában, hogy összetört a fény,
mintha ő tett volna rossz fát a tűzre
napi csellengésem során, nem én.

Pironkodtam. Fájt a szó, amit kaptam
-egy szál virágért- a szomszéd előtt.
Megloptam őt, -mondta- s én nem tagadtam,
sőt szentül hittem azt, hogy jót teszek.
Lelki üdvömmé változott a rózsa,
s a szégyen, ami arcomra fagyott,
megtörte sarjadó büszkeségem.

Neki szántam azt, egyedül anyámnak,
én a kiskölyök, mikor még le se téptem,
csak a bátorságot gyűjtöttem hozzá,
hogy nagynak lásson, ha én is meglepem,
mint a felnőttek. S bár névnapja se volt,
csak hoztam úgy, ahogy ő hozta nekem
apró ajándékait tiszta szívvel,

S míg nézett rám, szétestek mind a szavak,
egyre galamb-szelídebb lett benne,
mint a leszelt kenyér,amit nekem szánt,
mikor látta rajtam, hogy éhezem.
Szinte sajnáltam bűntudattal szegényt
Ő mintha boldog lett volna, érezte
szíve mélyén, hogy érte bűnhődöm.
Még meg is korholt, csupán csak egy morzsányit,
s belevörösödött, mint kezében
a neki lopott egyetlen szál rózsa.