Nem csak, és mégis...

(Rebekának)

Nem csak
szavak egybefűzött gyöngysora
ez a fényesség. Nem máz, színes külcsín,
sziklarésnyi forrásban a csobogás.
Nem is díszveret az ünnepnapokon.
Nem varázsütésre kipattant gyönyör,
se égre festett vágy vak kábulata.
Nem álomvirág bódult kelyhe csupán,
mit melengető fénnyel átjár a nap.
Nem. Ennyire magát kelletőn, bohón,
felszínes lehet csak a köszöntő szó.

És mégis,
parányi csend is, éltető
hajnali mise, ima, áhítat,
mit a ki nem mondható szó szülhet csak,
megfogan bennünk, érezzük vajúdva
-mit a szív diktál, és hordoz a lélek-
e térdre kényszerítő tisztaságot,
mint anyja ölén világra jött gyermek,
ki ha nem is szól, már mindent megérez
a megálmodott bűvös kötelékben.

Így köszöntelek szóval és a csenddel,
föléd hajolnak, kapaszkodnak beléd,
mint a borostyán, hogy értük légy erős
fenn a magasban, ahová érkezel.

Nem csak,
és mégis.
Kéz a kézben halad,
egy úton jár a sors felszínén, s mélyén.
Szavakból kötünk csokrot egymásnak,
összehoz ünnep, idő, és alkalom.
Múlnak az évek, a pillanat is fogy.
Engedd magadhoz, hogy boldoggá tegyen
kimondva a szót, mi kimondatlan.
Mindkettő tiéd. Ebből áll a világ.
Így lesz egész ahhoz, hogy igaz legyen.

(2014 szeptember 2)