Elhallgatott bűn

Kiállni
reszkető lábakkal anyám elé,
szégyen nélkül ma se mernék,
-bár hallanám féltve-intő szavát-
hogy megvalljam neki bűneim,
mint rég, mit el se követtem,
boldogan azt is beismerném.

Nem alázott meg
gyermekded vétkeinkért,
míg körbelihegtük őt
százszor elhadart érvvel.
Nem a bűnöst kereste,
a bűntelent. Ő volt nekünk
a követendő példakép.
A jót dicsérte szüntelen,
mikor korholt, s csendben ránk szólt,
s mi felnéztünk rá irigy bűntudattal.

Tudjátok,
minden emberben van valami jó,
amiért bűnük megbocsátható.
Ilyenek vagytok ti is mind,
az is, aki közületek ma vétkezett,
s végigmért huncutkás mosollyal.
Mindnyájunkat önmagunkkal büntetett,
s hagyta, hogy az elhallgatott bűn fájjon,
tisztuljon a lelkünkbe mart seb,
s várt. Várt a kibírhatatlanságig.

Tudta,
hogy könnyeink közt bűntudattal
elébe áll majd szemlesütve
-véréből kisajdult tisztasággal -
bűnösök közül a bűnösebb.