Ki azt kérdezi
ma is szívrepesve
-visszafogva istenek sóhaját,
mikor nyitott tenyerén ver, lüktet,
fészket rak az este,
s forró ölén
holdat ringató csend ül-
-Láttad ugye, láttad újra
láttad azt a csodát-
Abban lángra gyúl a vágy,
s benyit hozzá halkan
az az elhagyott kedves,
az az édes keserű
szomorúság,
mintha el se ment volna.
Az itt hagyott pillanatok
varázsát élvezi,
hát kérdezi árva önmagától,
mindig önmagától,
láttad ugye,
láttad újra
láttad...
És nem tudja, hogy amit lát,
álom,
vagy valóság,
csak sorolja sodorva,
mit elhagyott.
Áldott földkaréjnak
minden kincsét,
az őshazát,
s titkait kipirulva.
Kéklő bérceket,
a völgyek tűz-mélyén
térdre hullt lankákat,
szőkén ringó tengert,
arany-sárga lázban
ébredő kenyeret,
az életerőt minden
búzakalászban.
Városokat fog kezébe,
megszeppent falvakat,
szétfutó járt utat,
mélyvízi kutak kristály csendjét,
alvó réteket,
hol nyáj legelész,
s az embert,
ki álmainak farag kaput,
hogy magára zárja,
látja templomok tornyát,
harangszó felhőívét,
mely úgy ölel át,
ahogy egymást ölelik
a friss fonott kalácsok.
S nem kérdezi, csak érzi,
már feleletet se vár.
A lelkében ott, mintha
a Duna és az Olt
vize folyna szomjat-oltón
olthatatlan szomjjal,
csak neki csobban.
Szívében is szív van,
s a szívben dal,
a dalban béke,
s csend a békében.
Otthon van újra
minden fűszálban,
minden földdarabban.
Övé milliárdnyi csillag
fénylő égi jele,
ahogy utat mutat
a gyötrő vágyak
belesajdultan
rágondolt gyönyörűséggel.
Bárhol jár,
magában hordja az áldott hont,
szépségek csodáját
lázas hajnalokon,
mit formáz, alakít, melenget
a múlt.
Tudja , érzi, hogy mindez ő,
ő maga, s tűzbe, fagyba marva
emlékeket keres
holtak, elevenek közt
kéklő lagúnákba merülten,
mint a gyöngyhalász.
Közben észre se veszi,
hogy álmodta mindezt
fenn a fellegek felett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése