Víztócsák fürdették az alkonyt,
szétloccsanó tintásüvegek
kék-zöldje csillant az úttesten,
mint fénylő smaragdok.
Gesztenyefák kísértek haza.
Sürgönydróton lógó fellegek
kontyába vihart font az este.
Meg-megdörrent haraggal az ég,
s lángoló tűzrózsákat szültek
az árnyak, szikrázó réseket
hasított ostorával a fény.
Távolból láttam a téglagyárat,
templom tornyát, hol szent az ünnep.
Házakat, dőlt kerítéseket.
Bőrig áztam, míg haza értem
csatakosan, gyalog, mezítláb.
Vittem magamon Köttöny sarát,
meg a munkabérem,
az első fizetést zsebemben,
mint valami kőtömbnyi sziklát.
Szűken mért munkám pár garasát.
Bánatkönny hullt, dús nyári eső.
Én voltam csak boldogabb nála,
apám büszke lehet, van munkám,
több lett a kereső.
Por, s olajgőz keserű ízét
nyeltem az avas szalonnára
delente, ha leállt a kombájn.
Álmokat kergettem, őszinte
vágy repített, nem vonzott a föld.
Diák voltam, tízéves kamasz,
gyerek-ember szinte.
Közel jártam a csillagokhoz.
Eltűnt a távolság odafönt,
s milliárd fényév lett egy arasz.
Lentről, az arany-tallér hold
fél tenyerembe is belefért,
itt fenn meg sárga óriás tál,
hol nőtt, hol meg fogyott,
belém ivódott tűzvarázsa,
mikor lehoztam őt, s földet ért
álmaimban holdfogyatkozásnál.
Így értem haza, öreg este,
alig villant, vajúdott az ég,
s mint aki megfáradt csendre lelt
széthullt a fény teste.
Apám dolgozott, csak anyám várt,
s törölte rólam, ahol csak ért
szó nélkül az esőcseppeket.
Mosoly bujkált szája szegletén,
pedig féltett, s úgy izgult értem,
-mélyebbek lettek arcán a ráncok-
bár titkolta szegény,
ölelt magához, s lógtam rajta
csupa kéz, csupa láb az éjben,
mint fürtös virág az akácon.
Szédültem az ősi teherrel,
kit a lét morzsányi gondja nyom.
Mit tudhattam én a világról
suttyó gyerekfejjel,
mennyit ér kipréselt vérrel szült
néhány forint, S virág az, vagy gyom.
Hulló csillag. Mennybéli tájról.
(Kép: Paizs Goebel Jenő)
szétloccsanó tintásüvegek
kék-zöldje csillant az úttesten,
mint fénylő smaragdok.
Gesztenyefák kísértek haza.
Sürgönydróton lógó fellegek
kontyába vihart font az este.
Meg-megdörrent haraggal az ég,
s lángoló tűzrózsákat szültek
az árnyak, szikrázó réseket
hasított ostorával a fény.
Távolból láttam a téglagyárat,
templom tornyát, hol szent az ünnep.
Házakat, dőlt kerítéseket.
Bőrig áztam, míg haza értem
csatakosan, gyalog, mezítláb.
Vittem magamon Köttöny sarát,
meg a munkabérem,
az első fizetést zsebemben,
mint valami kőtömbnyi sziklát.
Szűken mért munkám pár garasát.
Bánatkönny hullt, dús nyári eső.
Én voltam csak boldogabb nála,
apám büszke lehet, van munkám,
több lett a kereső.
Por, s olajgőz keserű ízét
nyeltem az avas szalonnára
delente, ha leállt a kombájn.
Álmokat kergettem, őszinte
vágy repített, nem vonzott a föld.
Diák voltam, tízéves kamasz,
gyerek-ember szinte.
Közel jártam a csillagokhoz.
Eltűnt a távolság odafönt,
s milliárd fényév lett egy arasz.
Lentről, az arany-tallér hold
fél tenyerembe is belefért,
itt fenn meg sárga óriás tál,
hol nőtt, hol meg fogyott,
belém ivódott tűzvarázsa,
mikor lehoztam őt, s földet ért
álmaimban holdfogyatkozásnál.
Így értem haza, öreg este,
alig villant, vajúdott az ég,
s mint aki megfáradt csendre lelt
széthullt a fény teste.
Apám dolgozott, csak anyám várt,
s törölte rólam, ahol csak ért
szó nélkül az esőcseppeket.
Mosoly bujkált szája szegletén,
pedig féltett, s úgy izgult értem,
-mélyebbek lettek arcán a ráncok-
bár titkolta szegény,
ölelt magához, s lógtam rajta
csupa kéz, csupa láb az éjben,
mint fürtös virág az akácon.
Szédültem az ősi teherrel,
kit a lét morzsányi gondja nyom.
Mit tudhattam én a világról
suttyó gyerekfejjel,
mennyit ér kipréselt vérrel szült
néhány forint, S virág az, vagy gyom.
Hulló csillag. Mennybéli tájról.
(Kép: Paizs Goebel Jenő)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése