Azt hittük egykor

Azt hittük egykor 
nekünk határtalan az ég
csillag-milliárdok raja
a nap a hold is miénk
s a kéklő messzeség
lebegő ködfoltján át
-értünk aranyló magasan -
nekünk szövi árnyát az éj
ránk borul féltőn
s mikor a földre lezuhan
ajándékot rak elénk
az eldadogott perc is
amit szívünkbe vés be
s foglyok leszünk együtt
forró ölelésben

S hittük hogy minden miénk
amit Isten megteremtett
végtelent adott nekünk
hozzá örök szerelmet
melybe belehalna mind
az ember hogy éljen
s mi lett a jussunk végül
mi az ami még éltet
tengerviharok közt
partra vetetten
- hogy többre jussunk -
s mi lesz osztályrészünk
a sors mit hagyhat a mának
álmokból ébredőn
mint napkorongban a fény
fényben a puszta árnyék
maradtunk ketten együtt
te meg én egymásnak
s egy teher húz ma is
egy sóhajtás enyhít
ugyanúgy ahogy rég

S egyre ritkább a fény
a mennybolt se határtalan
alattunk alkony jár
felettünk meg hajnal
eltűnik a messzeség is
minden oly közel lesz
a perc árnyékba zuhan
s csillagok raja nap hold
már másoknak ragyog
fenn égboltnyi ereszen
s jól esik ha meleg jár át
az őszi szélben még ma
száraz ágként leszünk
lassan a tűz hordaléka
s szárnyra kapó vihar ha jön
nem kell tovább várni
újra útra kelünk együtt
s többé meg se állunk
a végtelenben zúgó
Óceánig