Ráncaid

Ráncaid
hullám-vert arcvonások,
mélyen-ülő hab-fodrok,
porcelán szépség, védjegy.
Megannyi színes korallzátony.
Tengeralatti világ. Megsimulnak
lombos partjai közt fáradt ujjaim.
Érzem, ahogy köré gyűlnek az évek
-imákba foglalt fohászok-
egymásba fogódzva némán,
hogy így őrizzelek meg.

Titkos kezek szabják át
fénylő pórusok alagútjait.
Ismert a táj, szerpentin, útkanyar.
Lankák, emelkedők.
Megnyugtat, felkorbácsol,
mintha először bukkanna elém
éltető rajzolat szövevénye
egyre gazdagabban,
hogy általuk több legyek,
s védjem naponta rohanó időtől,
viharok haragjától, mely egekig szökken,
visz, repít, s követ mint az árnyék.
Letépi rólam láncaim,
hogy végleg rabod legyek.

Ne félj,
együtt baj nem érhet.
Összezárt útitársak vagyunk
a hullámtalan narancs-öblökig,
hol Isten vár ránk,
-megcsendesedik a tenger-
s kisimulnak ráncaink.