Jámbor lelkű végzetem

Nehezen fogadtam el őt,
minden sejtem ellenállt.
Régi sebeket tépett fel,
s újabbakat generált.
Egy szőrpamacs liheg bennem,
míg a lépcsőt koptatom,
egy fél-kevertnyi fenevad,
aki nem rég itt hagyott.
Ő volt a minden, míg élt,
családtag, barát, hű rokon.
Ugatott, visszaugattam,
senki se vette zokon.

S itt van újra most egy másik,
lehet, hogy szebb, kedvesebb,
kicsit megázott az úton,
tappancsai nedvesek.
Vakkant egyet, körbecsahol,
mindent összetapogat,
s mintha babonás lenne meg-
számolja a sarkokat,
fotelt, asztalt, s a heverőt.
A sarkokba beszagol,
majd felugrik az ölembe,
mancsaival átkarol.
Szorít, liheg, nem enged el,
lóg rajtam, mint egy gyerek.
Félrecsapott fejjel figyel,
mintha súgná, mit tegyek.

Áldott sors ez, mindkettőnknek,
szép, kegyelmi állapot.
Befogadtam. Az se fáj már,
hogy kicsit megváratott.