Áldozati oltár

Kihűlt csend holtzáporát
cipeljük vasba verten
visszafojtott lélegzet a kor
vár mint akit élősködőn
viszálykodó félelem fojtogat
s örök napfogyatkozásra ítélt
sorvadó szó mely visszatátog
kérdezettként a kérdezőre
fertő és züllés habzsol
torz glóriákat sanda árnyakat
hogy különbek legyenek
a legkülönbeknél

Ölnek és ölelnek
lantok és hantok
megátalkodott szobor az idő
piaci zsibvásár bennünk a tér

Meggyalázott áldott terhét
kéjjel nézi sír jajong
kínok kínján aki hordja
de érte tenni már rest
életet mímelt álarcok mögött
már nincs senki
se seb se fájdalom
amit az ősök jussul hagytak
hiába lobog vérükben láng még
hitük ingatag tünemény
üres szó csupasz varázsige
a trükkök is ugyanazok
egyenesből görbít létet magának
s ünnepet silányít fölé fényrakétáival
a megvakított világ

Vetetlen magot hajt itt a föld
az elvetetett meg
kiköpi a szánk

Ki igazgat és ki óv meg
ha mindenki leteszi a fegyvert
élet ösztön Isten
ha mindenki mindent megtagad
ki menti meg gyermekeinket
s mivé lesz lelkünkben
az értük emelt kordon ami óv
ha a szót -legyen jó vagy rossz-
együtt is félünk kimondani

Olyanok vagyunk mint a viselős
az Új-Szülött s önön örömünk
láza lassan eléget
mit számít a könnyáztatta seb
amit régóta heg fed
bűneink áldozati oltárán
a múltat s jövőt úgy is nekünk kell
kihordani