Tengerek, hajók

Térdeiben a tengervíz,
hol sós volt, hol keserű,
mint az élet, amit hordott.
Leült kis sámlijára
előre-hátra dőlve
a megfáradt csendben,
úgy danolászott.
Hogy mit, sohase értettem.
Talán távoli tengerekről,
nagy hajókról álmodott.
Így indult nap mint nap
reggelente egyre messzebb,
- kevés volt már benne az erő -
attól menekült, aki szerette.
Érte bátor volt, vakmerő
ha olykor viharba került.

Látom ma is, ahogy
inge vitorlavásznát
az ég árbocára köti,
s vállára zuhan a Nap.
Hajkoronája lebegő
selymek, idegszálak.
Széthullott harmatfelhők,
kibomlott hajókötelek.
Velük ring, kapaszkodik
a nincsen-hajók tatján.
Horgonyt vet rám, nem ereszt.
Lelkemben hordozom
matróz-csomóit a múltnak
kibonthatatlanul.
Felkorbácsol szíve melegével.
Véréből delfinek
kéklő raja ölelkezve tör elő,
s megtörik a cserepes habokon.

Olyannak álmodta magát,
amilyennek nem látta őt senki.
Vágyakozón, befejezetlenül,
mikor elöntötte tüdejét az ár,
hallgatott, ahogy süllyedő hajók
hallgatnak remegve
a végső partra-érés előtt.