Jób lázadása

" Nem voltam gondtalan.
nem leltem békére,
sem nyugalomra,
mégis nyugtalanság jön"
(Jób k.3.r.)

Vesszen az a nap,
amelyen születtem,
s megzendült az ég,
fiú fogantatott.
Kínok közt mondtál
hálaimát Anyám,
mikor felzokogva
gyolcsba raktak ott.

Miért nem maradtam
sötétség foglya,
miért láttam meg
a nyíló hajnalpírt,
miért vajúdott
őserőd a lázban,
s fontad körém
csillagvirágaid,
ha nyomorra szültél,
kénköves bűnre,
s átokverte tudatra
ébredt agyam.
Mért hagytad,
hogy óvó méhed
forró kelyhéből
földi poklok
elragadjanak.
Mért nem haltam meg
összetörve álmod,
hogy erős lesz majdan
büszke magzatod,
belém csókolva
hited tiszta fényét,
mikor Istenig emel fel
két karod.

Most éjjelek csendjében
fürösztenél,
fejem gondtalan
karodba hajtanám
s megkísértett
sose látott gyerekként
fognád a kezem,
vezetnél, jó Anyám.

Mert nyomorultnak engedi
meg az Úr
bűnök közt,
mint aki sohase látott,
hogy hordja szívében
megkeseredve
az életet,
és a világosságot.