Nap Isten kezében

Dermeszt a hideg, csont-vézna fákon
holtak lelkét himbálja a szél.
Árnya lóg csak bíbor fénykötélen,
míg fagyba burkolt sírján táncra kél.
Elmosódtak a lábnyomok a hóban,
itt a bánat könnyeket eresztett.
Összesüppedtek a márványkövek,
térdre hullt fejfák, korhadt keresztek.
Befelé les, aki ide téved,
a holtaktól csak kérdezni lehet.
Koszorút zörget felettük a sors,
betűzi vakon a vésett neveket
hantok ölén, hol megtörik a fény
s rögből röggé lesz a síri világ.
Örök az idő, végtelen a tér.
Isten áldását így teríti ránk.

Ennyi az ember, és ennyi a lét.
Egy volt életük, haláluk is egy.
Szerettek, öleltek öles tűzben,
most a fagy honol, hol a szív pihen.
Mit tudnak ők, mi van most felettük,
nyár tüze ég, vagy tél fagya apaszt.
A lélek él, jussa öröklét,
a test csak jel az ősi föld alatt.
Hajts fejet hát, ha erre visz utad,
s a Nap Isten ölében találna.
Itt meríthetsz erőt az élethez,
hogy méltó lehess majd...a halálra.