Kőfalak

Sírok várnak rám,
mindenhol sírok.
Sóhajcsokrok.
Csendkoszorúk.
Magamban hordom
érlelő csendjét
amerre járok...
halottaimhoz
hasonlítok.

Őket keresem,
-anyám, s apám-
ahogy ők kerestek egykor,
s visszamerengek még
az élet ravatalán.
Magamat sajnálom.
Kiterítem csendben
földi létem,
hogy egész legyen
minden részlet velük,
mit összerak bennem múlttá
fájón a képzelet.
A lélek kitárul,
s meghal a szó.
Sápadt sírokon
rideg márványfalak,
összekötnek,
elválasztanak.

Ki hallja meg itt
vad lüktetését a szívnek,
ki felel nekik,
ha visszaszólnak.
A hantok hegyekig nőnek,
előjönnek a holtak
egymás után.
Ők kérdeznek csak,
a falakon túlról jöttek
-gyermekem, jól vagy-
választ se várnak rá,
hallgatunk mind.

Így láttat a szem,
míg sugall a szív.
Az idő elfogyaszt mohón,
szűk teret szab kinn az élet,
s végtelent itt benn.
Megyünk tovább,
mintha nem fájna semmi.
Kiszáradt patak medrén
botorkál a láb,
éltetővizek forrását keresi.
Nem találja.

Itt megnyugvás vár,
örök csend, lelki béke.
A megkésett korán jött,
a korai meg későn.
Hiába óvták egykor
élettől haláltól
kétségbeesve őket.
Itt találod mind...
Az elsőket
és az utolsókat.