Újra

Újra itt vagyunk, hol a remény, s a végzet
rügyet fakasztott a búvó rózsatőnek.
De jaj, a mosoly könny, a tűz puszta jég lett.
Hömpölygő árja kélt a fogyó időnek.

Emlékszel, ki volt, s mivé lett, ki itt sarjadt.
Ódon falak őrzik itt a kisdiákot,
kit rend óvott, s vére lázadásra sarkallt.
Gyermeki önzés vitte, mert többre vágyott.

Kamasz derűvel, bölcsen, vagy balgán ért be,
az tette emberré mind, amihez értett.
A vágy ős-szépsége belőlük virágzott.

Mert kinek fényt ad az ég, kinek szemet,
hogy érezzen, lásson, míg él, küzd, szeret,
lehet elátkozott bár, vagy százszor megáldott.

( Kép: Heves megyei diákok rajzaiból )