Kevés volt az idő

Kevés volt az idő, amit a sors adott,
hogy megfejtsem Apám néhány gondolatod
kis kölyökként, ahogy előlem elzártan
birkóztál mindennap az egész világgal.

Kevés volt az idő, sok a teher rajtad.
Szádból a falatot hányszor nekünk adtad,
gürcöltél keményen éjt nappallá tetted.
Üszkös hajnalokon hozott meg reggel.

Kevés volt az idő, mikor közénk ültél
fáradtan gond nélkül, s magadról meséltél.
Kitártad a szíved, mosolyod zúdult ránk,
mint parti sziklákra hömpölygő óceán.

Kevés volt az idő, oly mindenre kevés.
Dús zokszóra jutott ritkán mért nevetés.
Csendbe hullt estéken rád hiába vártunk,
nélküled zárult be hunyorgó világunk.

Kevés volt az idő, mit megünnepeltünk.
Asztalról hullt morzsa kenyérré vált bennünk.
Vártuk a harangszót, mely ebédre hívott,
s anyánk drága főztje imára tanított.

Kevés volt az idő, hogy megismerjelek,
tudjam, mi vezetett. Ösztön, égi jelek.
Hogy ajkad mosolyát, s a bút szóra bírjam,
e gyötrelmes szép kort mindig visszasírjam.

Kevés volt az idő, elszakított a sors,
Mint kévét a tarlón a nyári viharok,
s elrepített tőled korán gyerekfejjel,
Hadakozni törpén rontó szellemekkel.

Kevés volt az idő, visszatérni hozzád.
Szétszórt fényeidet a felhők hordozzák,
nem térhetnek vissza az éltető napba,
mert abba a föld, s ég végleg belehalna.

Kevés már az idő, most érzem igazán
vállamon azt a súlyt, mit hordott az apám,
s áldom nevét ma is, mert egyszerű titok...
kit megőriz a szív, örökké élni fog.

1993