Te édes, te kipattant láng

Ó mily törékeny,
pillekönnyű vagy
vers,
évszázadok súlya
se fogott rajtad.
Nem csorbult éled,
lágy míves formád.
Nekünk szól, zeng ma is
érccé vált ajkadról a szó,
hited emberré formál,
mert örökké élsz,
Te édes,
te kipattant láng.

Fénycsóvád vakít, éget,
mint vetetlen ágy
őrült nász után,
mert vágyad heves
szomjad mérhetetlen.
Bennünk ragyogsz fénylőn
minden ölelésben,
s ki vénen kőbe véste
csók-ittas tested,
megszűntek kínjai,
mint akit már csak
halála éltet emlékezőn,
abban, amit alkotott
s fennmaradt neve
csillaggyújtó dalban,
mely apáról fiúra száll.

Hiába támadnak,
s űznének feledésbe
fegyverbe töltött közhelyek
megkésett kicsinyes intrikák
önzőn, bután.
Te
törékeny
pillekönnyű maradtál
-vers-
Isten tündöklő homlokán,
hogy mélybe taszítsd őket.

S hogy rólad szólnak
ma is a halandók,
-ne törődj velük-
az tesz
halhatatlanná.