Mementó

Anyám ül a kertben a hűvös fák alatt
ajkán szelíd csendben
harmatos dal fakad
megfáradt levelek közt
elalélt
a szél
titkon dédelgetett
vágyairól beszél
füstezüst hajára koronát von a Nap
játszanak szemében
villódzó
sugarak

Szívembe így került
fájón vérbe marva
mint cizellált betűk az ősi aranyba
így bukkan ma is fel
így marad meg nekem
fénylő égi jelként mennydörgő éjjelen
félbetört varázsa
amit a sors adott
bővizű forrás ma
felüdít
szomjat olt

Őrzöm féltett kincsként
míg a szívem dobban
szomorú
szép szemét
fenn a csillagokban
keserédes szavát
viharba kiáltón
könnyei harmatát a nyíló virágon

Ő csak ül a kertben
égi hársak alatt
ajkán szelíd csendben
ma is hallom a dalt
ugyanazt ugyanúgy a szakadt
lemezen
mélyen sebet szántva
szívemen
lelkemen
látom hogy integet
lassan elindul
fenn a mennybolt felett
millió csillag gyúl
s újra vele vagyok
már fogja a kezem
elment Ő
itt hagyott
miért
nem kérdezem
csak lehullok elé mint az őszi zápor
betakarom testét
az égi párnákon
s a fénylő messzeség
mély álomba repít

Összerakom magamnak
széthullt
emlékeit