Benövő gaz

Ha megtehetném
mindent benövő gaz lennék,
kiirthatatlan, örök életű,
ha százszor el is átkoznának.
Testemmel fedném be
kidőlt kerítések széthullt
szégyenét a búvó tájnak,
mit kifordít lelkéből a föld.
Romba dőlt üres tanyák
megcsonkolt jegenyéit.
Kútkávák omladékát
magukba roskadón.
Fénytelen arcmását
a koloncos gémnek.
Kiszáradt vermeket.
Iskolák romját, elvetélt tudás
zsenge fűzöldjét
cserép-szaggató iramos szélben
égre sajdultan borítanám be.

Gyászlobogós fényben kísérném
a sírig, s várnám vissza mind
a kitaszítottakat orgonás illatban,
búvó hold ölén nyíló hajnalon,
lánykacajos éjben minden nap úgy,
ahogy illik. A tiszta emberi szót,
csalogányok hangját,
vetésből sarjadó kikeletet,
patakok csobogását,
kitaposott utak bölcsességét.
Sikongó csendet, hol embert szült
hitben az ember, s a föld méhe
a szájnak tiszta ízt adott.

Ha megtehetném,
vagy Isten tenne csodát,
feltámasztanám a holtakat
délibábok fölé mennék értük,
-nem várnék végső ítéletre sem-
hogy lábamhoz szelídüljön
kutyahűséggel e megvadult táj.
Megtenném Istenemre meg,
utolsó leheletemmel.
Amíg lehet.