Légi rapszódia

Nem voltak hősök, se lángoló fároszok,
próféta, megváltó nem volt köztük egy se,
de szívükben a hit örök lázban égett,
hogy poklok tüzében is ember lehessen.
Erdők, hegyek szülték, garnizonok óvták,
őrizte titkukat a föld szemlesütve,
s búvó lankák közt hálót eresztett tüzes
sárkányparipákra az ég kék-ezüstje.
Fészek rakók voltak küzdve a puszta létért
csillagközi faggyal, tűzzel, mennydörgőkkel.
Nekiindultak a máglyára szánt honért
tenyér-igazával a sanda öklöknek.
Fegyverük béklyóban, parancsszóra vártak
égboltra feszülten, s néma rakétáik
álmodoztak, hogy az éj foszló függönyén
csillagtestük forró gyémántporrá válik.
Priccsen ébredtek lázban, hideglelésben,
s ha jéggé fagyott testük ölelni vágyott,
vijjogó szirénák jaja hullt a hóra
felszántva darabokra a barakktábort
eget-falón, s riadt vicsorgó fogakkal
húsukba tépett rongyolt hada a szélnek,
s elindultak oda, hol tejút fehérlik,
bölcsője, sírja ring az ég seregének.
Raszterek köröztek, kígyónyi fény lobbant,
mennybéli orgiát csapott rakétájuk.
Fogyó hold üzent az ősi föld ölének,
kráterek keserű teste zuhant rájuk.
Így éltek ők. Nap ment, az éj megérkezett.
Éltető erejük, szívük együtt dobbant,
míg lobogott a nyár, közel volt a mennybolt.
Vészjelek voltak a békés harangszókban.
Megszállottá lett mind, aki belevágott,
menny és pokol közelbe sodorta a vágy.
Fenn lebegtek ég és föld karja között,
vérük perzselve lobbant, mint a szalmaláng.
Hitüket még ma is gyakran összetörnék,
feledtetnék torzzá nőtt törpe termeszek,
hogy amit a földön alkotott az ember,
az csak a vérükből sarjadva létezett.
Ők óvnák röghöz kötött rabszolga gőggel,
esküt tett mind egykor e népre, e hazára
ellobbanó sikolyos örömök helyett,
még ha életük is lesz érte az ára.
S amerre jártak lángoló fellegek közt,
nap, hold, csillagok fénye, árnya övék lett,
égi gyűrűt vontak a városok köré,
rakétáik eljegyezték a messzeséget.
Vágyuk ma is heves, szomjuk olthatatlan.
Ez lett a jussuk, ezt őrzi mind, amíg él.
Gyávaság helyett a baljós merészséget
kockázatok árán, amit a sors ígér.
S ha majd harang kondul, vak éj borul rájuk,
kétszer hal meg mind, kit ideszült a végzet
vált vállnak vetetten két életnyi bajra,
hol a lassú tűz is gyorsan emészt meg,
elindulni újra együtt sebzetten is
Istenük égbe jajdult hívó szavára
mennydörgő tűzfény közt egy végső rohamra
fel a csillagokig, hol Borbála várja.