Tejúton

Szembenéztem
a megrokkant fákkal
ágaikon vak lovak
kalimpáltak
tüzesek
nyeregfaló
dőlt betűk
sörényén tarlótüzek
sűrű füstje ült
árnyat csókolt
múlt ködén át
testemre a hajnal
harmatár hullt
szétomló arannyal
s mint aki napba néz
hogy elvakítsa azt
a világ terhét
rakta rám egy kéz
úgy zuhant be
mint részeg fénycsík
az ablakrésen
a ma pengeélesen
hogy szinte fájt
mikor hozzám bújtál
bűneim feloldozását
vártam tőle megadón
ő meg gyilkos késsel
fölém állt úgy súgta
megjöttem újra
siess ne késs el

Valahol kávét főztek
a habos tejúton
gőzölgőn
te vagy ő
már nem is tudom