Átszűrődő fényben

Szégyen, vagy büszkeség ez.
Nem tudom, csak érzem.
Égeti arcom, ahogy átjár
izzón a fény rajtam
s szemlesütve védekezem
kristály-pillantásod ellen,
mely metsz mint a kés.
Lehullnak titkaim eléd,
mint testemről a ruhák,
hogy olyannak láss,
amilyen vagyok.
Ki nem mondott szavakkal
magam hiába takargatom,
egyre mélyebb medret
vág belém két szemed,
s távolodik a part,
míg megértem,
átszűrődő fényed így éltet,
hogy el ne veszítselek.

Csontboltozatom alatt hordlak
megcsillapult viharokon át
lelkemig gombolt
rám terülő kabátként,
ahol csak két ember fér el.
Te, meg én.

Látod
ilyen egyszerű ez,
mikor megbékél a szégyen
a kétes büszkeséggel.
Már nem is érzem
hiányod.