Aki el se ment

Aki el se ment, azt vissza sose várják,
nem sírnak utána, elébe se mennek,
csak féltik, ahogy a vén diófa árnyát,
nekifeszülve a zúgó fellegeknek.
Így mentem el én is, mégis itt maradtam.
A ház, utca s a tér, ma se enged el.
Dús gyökérzettel a rögök befogadtak,
velem mozdulnak a mélyben elevenen.
Tudom azt, ki hol élt, kié egy-egy porta,
hol volt a bolt, fodrász, hol sült a friss kenyér.
Anyám kezétől lett áldott minden morzsa,
s a mozdulat, míg szelte, sejtjeimben él.

Nem számít idő, múlt, pusztító enyészet,
a Körös, a híd, a túl-át ismerős rég.
Tudom, a seregély milyen fán rak fészket,
hol meredek a part, merre visz az ösvény.
Hogy bukik víz fölé úszva a szederszem,
s örvénylik tovább a szétnyúlt békanyálon.
Úgy tisztul bennem a múlt, ahogy öregszem,
s hoz gyógyírt kínomra, hogy többé ne fájjon.

Bűneimet minden vasárnap meggyóntam,
mégis elkerülhető vermekbe estem.
A Veres-kereszt gyepén gyerekkoromban
néha feloldozott a kőbe zárt Isten.
Anyám intett, vigyázz, sorsodról ő dönt,
s én, a vásott kölyök előre köszöntem,
azt kívántam, dőlne már le az a kőtömb,
hogy a sebeit -hálából- bekötözzem.

Még nem tudom, milyen lehet az öröklét,
hol a végpusztulás lángjába fúl a nap,
de a kereszt ott áll égbe szökő kőként,
a Körös is folyik omló partja alatt.
Velük vagyok, a múlt faragott kincseit
őrzi pislákoló fény még a szívemben.
Ébren tartó csendben, hogy melegítsen mind
az emlék. Ha már mindent elveszítettem.


(Kép: Kunszentmárton. Körös-híd )