A szív panasza

Mond miért a szív az, mely mindég szenved, 
a könny, a bánat mért csak neki fáj.
Árkokat a sors miért csak neki váj
ereibe, ha gyűlöl, vagy szeret.

Az arc rózsáit remény pírja festi,
a szem csillagfényű könnyeket fakaszt.
Ölel a kar, ajkakat ajkak keresik,
s test hárfáin felzsibong a tavasz

Elalél az agy, mindegy nő, vagy férfi.
A szív sajog csak s önmagától kérdi,
miért mindez a féktelen lángolás,

Mely poklokra küld, vagy mennyekbe emel.
Miért másoké e bódító varázs,
ha a sebeket csak én viselem el.