Pötyi

Riadt fény gyúl a szemében.
Pislákoló csillaghad
fel-fellobog a láz tüze
még a vén szőr-pamacsnak.
Lassan hat az altatója,
még rám horkan, mi az, félsz.
Nem szégyenlem, ő bátorít,
nyugi, nyugi, semmi vész.
Így alakult a rend köztünk,
becsben tartottuk egymást.
Értett minden emberi szót,
ahogy én a vakkantást.
Lassult vére, csendben elnyúlt,
mint a bukó fény árnya,
feje lehullt a kőpadon
parányi kis mancsára.

S jött a műtét, úgy sajnáltam,
szívem majd beleszakadt.
Elment, ahogy ember elmegy,
csak a póráza maradt.
S gézek, vatták, szikék, s a vér
hallom, ahogy csörgedez.
Hörög a szó, merre vagytok,
s hol van, aki ölbe vesz.
Azóta is őt keresem,
Már magamban beszélek.
Hívogatom, szólítgatom,
csak a semmit becézem.
S hajnalt bontó szürke éjben,
hol kivert kutya csahol,
azt álmodom, hogy visszajött.
Ő ugathat valahol.