Kitaszítottan

Őt kérdezd csak,
mikor szemed homályba vész
s az árnyak mögött kirajzolatlanul
jajszavak közt már fény se dereng.
Őt kérdezd, a kitaszítottat,
kit szétszabdaló fájdalmak
tűzkaréja csipkéz nap, mint nap,
s karon ülő gyermeki hittel küzd mégis.
Nem érzi, csak önmaga leheletét,
csókja kicsordul, mikor nincs más,
ami a szív zsilipjein átszivárog.
Embertől emberig él, s fél egyedül,
ha lámpát gyújt az alkony,
s ritkább lesz a fény a sötétségnél...

Őt kérdezd csak,
a kitaszítottat, ki egykor fényben élt
s most megáradt folyókra zuhan alá
otthonra vágyó jeges sodrásban,
aranyrögöket görget szívén
öntudatlan, s felissza bánatok ólmos
könnyeit ha földre rogy
a testéből kiszakítottaknak.
Útját bűnnel bűnhöz mérik
megtisztulás helyett hamis istenek.

Őt kérdezd csak,
a kitaszítottat hazáról
s családról bezárt ajtóid előtt
-a beléd ivódott gyűlölet helyett-
hogy befogadhasd, amíg nem késő.