Dolgunk van

Hallgatok, hogy megérts, szavam elakad,
nem suttogok többé, nem is kiáltok.
Számomra már csak egyetlen út marad,
ércharang zúgásaként hullni térdre
villámlások közt lábad elé, hogy szólj,
vitázz, s megváltom érted, a világot,
örökös kárhozatra elítélve.

Őrjöngök lázadozva harag nélkül.
Megbénít e fájó méltánytalanság.
Szívem nyugtalan, magával se békül,
mintha nem is vélt bűnöktől menteném,
hogy méltó legyek a kínhalálra is.
Makacskodásod hiábavalóság,
virágjaimra visszatűzött levél.

Vezeklek. Lelkemnek te vagy a gyógyszer.
Oldozz fel, -magunkért- gyónni szeretnék.
Az áfium ma a kimondott szó lesz,
az elhallgatás penitenciája.
Jusson poklok tüze osztályrészemül,
-ha érted mindenem elveszejthetném-
hogy tisztának láss, a szívem se fájna ...