Kezed a kilincsen

Világéletedben -tudom jól-
áldatlan sors tenyerelt rád,
alig volt, mely áldott.
Egyik magába zárt, s kitaszított.
Másik befogadott utcára verten.
Dolgaid rendjét égette beléd
konokul torz, vaksi gőggel,
s mikor lelked kötelein
tiszta vászon lengett,
elvakítva jámbor szelek közt
jó szóval, lágy simogatással,
keresztre feszített.

Kenyér, csók, otthon
reményét adta az Isten,
hogy hinni tudj elkárhozottan is,
s ha reményvesztettként
bűnbe estél, fel is oldozott.
Te kérdések nélkül semmit se sejtve
hittél neki hitetlenül.
Megjártad mennyet, s poklot
ujjongva, kínok közt fel, s le
megsebzett, törött szárnyon,
mint aki önmaga elől menekül,
hogy hazataláljon.

Ma már csak földön jársz
s hátrafordulsz, hogy láss,
hogy lássanak.
Megtisztultál. Nincs utánad nyom
sehol, semmin sem.
Hosszú útról érkeztél meg,
valahol már várnak.
Kezed a kilincsen....