Kételyek

Behegedtek a régi sebek,
amiket ejtettünk egymáson.
Nem kutatjuk, hogy ki volt hibás,
ki az, aki megbocsásson.
Zokszónak se nyit ajtót a szív
fegyvert letéve a lábhoz.
Megszépíti a kegyes idő
érveinket a vitához.

Nem kell önvád, az mit sem érne.
Eddig tartott a varázslat.
Kihunyt a fény, függöny legördült.
Mit is mondhatnánk egymásnak,
mi éltet, s eddig el nem mondtunk,
hogy ami volt, miért történt.
Minden titok, csak addig teher,
amíg be nem valljuk önként.

Míg kételyt szül bennünk a szó,
várjuk, hogy jöjjön a hajnal
-mint búvó hold, ha felkél a nap-
megbocsátó bűntudattal.
Elég az is, ha csend felel rá,
csak a tüze elemésszen
ahogy rég új sebeket ejtve
feldübörgő szívveréssel.