Vakít az éj, s megigéz...

Minden, amit a vágy,
s képzelet szül benned,
-lázas hajnalok égi társa-
cserben hagy az,
ha múlik az éj,
mint dőre álomkép
egy szempillantásra.

Ábránd-felhők
talmi örömén, ki átlép,
ledobja fátylát, s napba néz,
ki metszi termőre
rőt ágait,
ha tavaszt érez,
a vágy, vagy a kéz.

Megfeszülhetsz,
lehetsz nyíl acélok húrján,
hogy a mindenségig érj vele.
Súlytalan vagy.
S ha tűzbe mész,
csak ködlő füst lesz
álmaid fényjele.

Kapaszkodj,
csillagösvényen jársz,
vakít az éj, s megigéz.
Gyúrd élő magaddá a holt anyagot,
hogy olyan legyél,
mint istenarccal szült
földi angyalok

Minden más hiábavaló.
Az álom, álmokat sző,
nem ébreszt csókkal,
ha könnyet ejtesz érte.
ágyad üres lesz, ha ébredsz,
magad is üres,
s ahogy jött, megy, eldob,
s te elhiszed, hogy holnap
újra ölbe vesz.

Maradj ébren
akkor is, ha álmok mély
vermébe estél,
s átadtad tested
a végtelennek,
-csak magadban vergődsz,
s akit látsz, magad képmása-
szerelmet álmodni úgy se lehet,
hagyd az illúziókat másra,
hogy szerethess,
hogy szeressenek.