Te...meg...én

Vakon követtelek, mert vakká tettél
Látók között az egyetlenegyet.
Álmodoztam rólad s megteremtettél
Önmagadnak, hogy semmivé legyek.

Éltet a tudat, mint bűvös varázsszer,
Hogy vagy. Egyszer sok, másszor meg kevés.
Tudom, őskövületnyi szárnyalás lesz
Az ájulásig tartó lebegés.

Szomjazom. Már nem is kérem számon
Túlcsordult vágyaimat a szádon
Kétségeimért szívedbe oltva,

Mintha mindig együtt éltünk volna
-Anyáink féltve viselt terheként-
áldott állapotban te...meg...én