Konkolyok dala

Csak forgolódunk,
magunkkal összetorlódva
szirmaink ölében
vakon, rezzenetlenül,
ringó búzatengeren,
mi, lila konkolykalózok.
A vihar lehengerel
s míg hulláma elül,
hogy ne vegyetek észre
-szárnyaszegettek vagyunk-
s ha mindenki repül, mi nem.
Mi beülünk a készbe.

Mit számít,
hogy jajonganak mások,
és sírva hullnak el.
Mi helyünkön maradunk
-hallgatunk dadogva-,
mint az elvetéltek
páncélt eresztett
vastag szárral,
míg fog, köt, s talpon tart
gyökér-mételyünk,
kik nem látunk napot,
csak átszűrt falatok
íze jut el éhes szánkig,
-henyélünk köztetek,-
s úgy hajtunk fejet
a bugris szél előtt,
hadd higgye azt,
mintha vihar volna,
s övéi vagyunk mind
örökké, s kinevetjük
a termő életerőt.

Az elvetett magot.