Őssejtrobbanás

Aki voltam, nincs már. Elhagytam magam 
én is, mikor mindenki elhagyott.
Így lettem jég-kék rontóár, parttalan
őssejt-robbanás, élő tetszhalott.

Kiszáradt medrem csobbanatlan holtág,
hol búvó erek omló csendje vonz.
Iszapmélységek nedveim széthordták,
már nap se éget, szellő se fodroz.

Mégis keresem énem, ki az,
ki eszméletem tükréből ma rám néz.
Látlak. Már magam ellen bátorítasz,

Ahogy arcod befogad s fölém hajol
és babonás félelemben hozzám érsz,
mintha találkoztunk volna valahol.