Ősz felé

Már leülök kicsit,
mellém hull a nyár.
Leveszi terhét
vállamról a sors,
mint az elnyűtt ruhát.

Nem rég jött,
már megy is.
Ígért s elhagyott,
ahogy a többi.
Hiába feszülök
értük keresztre,
hogy újra mennybe,
vagy pokolra szálljak,
éveim kőtömbnyi
kifaragott emlék.
Vissza sose járnak.
Nekem a nyár olyan,
mintha ősz lenne már,
s végzetük lennék.

Mégis...
tudom, kínlódva bár,
-az ember mást nem tehet-
tovább kell vinnem mind
gyarapodó hitben, míg lehet.
Fel a vesztőhelyig..