Versek

Mennyi vers fogant meg, amíg felsírt bennem,
Mint kottán a hangjegy muzsikál szívemben.

Ébredők, alvók. Csapongó dallamok.
Frissek, koravének, harmatos hajnalok.

Kihordtam mind lázas éjszakákba nyúlva.
Ma is hozzám bújnak szipogva, vajúdva.

Fülembe gügyögnek, egyedül még gyengék.
Vigaszt várnak tőlem, mintha anyjuk lennék.

Forrongó őserők, tüzes harci szittyák.
Általuk lobogok, alvó tüzem szítják.

Lázongva törnek fel, többé nem nyughatok,
Kiülnek a fényre fáradt gondolatok.

S erős lesz, szép, büszke, léptük együtt dobban
Gyalogezredemben, dübörgő sorokban.

Szívemből szól a dal, a hang tiszta, nemes.
Szebb lesz a világ is, ha felsír egy-egy vers.

Józanságra intő részegítő álom.
Megbékít a sorssal, túl lép a halálon.

S ha százszor belehal, százszor feltámadnak
Érzéki csápjai égi varázslatnak.

Hát keresd a szépet, amit nyújt a világ,
Égboltra feszülve, légy te a délibáb.

S míg könnyű szárnyakon a felhőket járod,
Hagyj magad mögött minden nyomorúságot.

Hozzád szólnak s rólad, ott vagy minden szóban,
Csillagként ragyoghatsz a csillagokban,

S egy varázsütésre meghasad fenn az ég,
Élnek s éltetnek bűvös varázsigék.

Szavak s mondatok, míg együtt élsz a verssel.
Meghitten, hogy benned újjá születhessen.