Játékos koboldok

Hiába hull virága a fagyra,
szél-tépett rozsdabársony avarra,
ha lelkében a tavasz fénye ég.
Jöhetnek viharok, míg fenn strázsál
a szerelem éltető varázsán
lobogó tüze, mitől félne még.

Ó, Erzsébetek, Zsókák, Bözsikék,
őrzitek a Föld lüktető szívét
csók-ittas mámoros hajnaloknak.
S ha ködben bujkál már a sombokor,
vágy reszket dérként foszló lombokon.
csillagkoszorút fontok a holdnak.

Sáppad a nap fodra, a hó szitál,
fagy-dermedt könnycsepp az őszi táj,
kék-ezüst szőtteséből kibontott
kristályégre írom fel, élni szép.
Ti vagytok a keringő hópihék,
egy életen át játszó koboldok.