Elégtétel

Születtem, mikor élni
már alig volt remény.
Dúlt a harc Európa
lángba borult egén,
földjét vérrel öntözték,
s fegyverben állt hadak
tereltek vágóhídra
apákat, fiakat.

Születtem, mikor jégbe
dermedt a Körös part,
s páncél-ingén jártak át
A Betekints alatt.
S ki betévedt hozzánk, hogy
lássa az új "Embert" ,
sajnálkozva szólt, szegény,
front alatt született .

Születtem, mikor Apám
lövészárokba dőlt,
s füstölgő repeszgránát
kígyózó fénye közt
szemébe csapott égőn
a vérgőzös szikla.
Tán így keltett életre
egy parányi szikra.

Születtem, ahogy Anyám
korai virágja
s ő úgy tapadt a télben
éhezőn a számra,
éreztem csontját, ahogy
sírt s belém remegett.
Én meg ittam az édes
hó-ezüst könnyeket.

Születtem, mikor ínség
közt zúzmarás fagyban
zizegő árpaszalma
volt a derékaljam,
s úgy simogatott anyám
áldott kéz-meleggel,
mint akinek kenyér helyett
napfényt hoz a reggel.

Álmomban látom ma is
ha lecsukom a szemem,
s befordulok a sarkon,
hol, merre születtem.
Hol suttogott a vén hárs,
Hol a fürtös bodza.
Látom a tornyot, s hallom,
delet harangozza.

Mintha újra születnék,
vonz a Körös árja.
Repít a szilaj idő
táltos paripája,
s a hűs parittyás folyón
a kezem egy parányi
sánta követ tanítgat
a víz felett járni.

Hol füzesek lombja
őszi szélben felsír,
nyugvóhelyemen ott lesz
fölém domborult sír.
Derengő mennybolt, Nap, Hold,
Csillagok. Örök élet.
A halálon az ember
így vesz elégtételt.