Kései harangszó

Szelíd szomorúságok
hegyorma hord.
Tágul a völgy,
holt idők fénye hív.
Emésztő mélybe hull
velem a Napkorong.
Álomragyogás
vesztőhelyeim.

Bekopog anyám
simogató kézzel.
Hozza a világ
átszűrt melegét
dacolva vésszel
fáradt ujjai közt.
Jön ahogy az este,
hogy elköszönjön.

Nekem
ennyi öröm elég,
hogy láthatom.
Lángra kapok tőle
-napra fordulttól-
könnyet fakasztó
felhő árnya,
hogy belehaljak közben,
mint sose volt
kései harangszó
a korai
szomorúságba.