Haragvó affinitás

Mikor feljajdulsz, könnyeid áztat el
lelkem mélyéről szipogva felzokogsz,
dörömbölsz bennem, hogy vegyelek észre,
nem én vagyok már, aki bennem lázad
s tépi szegycsontom tartó pilléreit
ellenem, hanem te, megadom magam,
kiterítelek lelkem kötelére
száradni, hogy légy te a Napom e kétes
vad lobogásban, s te lengesd a szelet,
s hozz rám újra fényt, éltető meleget,
hogy megtisztuljak, mint anyám vásznai
gőzölgő hittől minden nagymosásban.

Mi mást tehetnék, míg elül a vihar..
Tudom, ki szeret, tudom azt ki átkoz.
Szellő simogat, viharra még várok.
Nem kell, hogy te légy, az a pár szó kevés
hullám korbácsolt kanálnyi vízcseppben,
míg a szomjúság gyötör fulladozva
s oktalan vádolsz csak hogy vitázz velem
Magamba fojtva hallgatlak, hogy hallgass,
s mi ellened szól, az is ellenem hat.
Így hát rád hagyom, bevallom, hibáztam.

Te bölcs vagy, s okos. Miért ne ismerném el.
Olykor bölcsebb is -tudom-önmagadnál,
hisz úgy fogadsz el másoknál is jobban,
vesztesség nélkül, mintha megtagadnál.