Anyám
virágokról álmodott,
szívében őrizte a tavaszt.
Hiába cibálta
jeges szél
a hóba hullt zörgő ágakat
s visított be
az ablakrésen
zord ezüstje a morcos télnek,
arcán rózsák
mosolya nyílott
reggelente, mikor felébredt.
Kötényében
hozta a hajnal napfény-illatát
lábujjhegyen.
Lerázta rólunk a zúzmarát
s úgy nevetett,
akár egy gyerek.
Ébredt
a nyikorgó öregágy,
táncolt, szökellt a hópihe had.
Kereste
a négy kölyöklábat
a gyűrött nagykabátok alatt.
Ki törődött
ott jéggel, faggyal?
Csillagszemét az ég csókolta,
virágtestével hajolt fölénk,
hogy összefogjon
egy csokorba.
Elmesélte,
ma szép a reggel,
mert friss hó hullt a Körös-gátra
s kinyílott ablakunkban
az Isten
kristályba lehelt jégvirága.
Már egyre többször gondolok rá
keresem őt,
ha éget a láz
s a hajnalok fénye felébreszt,
hol az utca,
a tér,
hol a ház,
a süvöltő tél
a vad folyó.
Látom
Anyám
ahogy álmodik
virágokról a csillagok közt
Valahol... mindig ...tavaszodik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése