Földre hullt torony

Mit véssen a kor -itt hagyva örökül-
az emlékezet megkövült egére
Mementóként, ha elhal a remények
kőszirtig futó lázas szívverése,
s a vágyakat jégtestű árnyak hűtik
csillagtalan csendben csókos éjszakán,
hol ébredni fél, ki aludni se tud,
s menekülne, míg a lét gyér napja száll
hitehagyottan végestelen végig
vissza egy hajdan volt boldogabb korba
mindig hátranézve, sose előre.

S az a kéz, mely hegyet emelt, lebontja
minden hajnalban, minden alkonyatkor.
Így vési be nevét örökül a kor
önpusztítón a földre-hullt toronyba.

Jób lázadása

" Nem voltam gondtalan.
nem leltem békére,
sem nyugalomra,
mégis nyugtalanság jön"
(Jób k.3.r.)

Vesszen az a nap,
amelyen születtem,
s megzendült az ég,
fiú fogantatott.
Kínok közt mondtál
hálaimát Anyám,
mikor felzokogva
gyolcsba raktak ott.

Miért nem maradtam
sötétség foglya,
miért láttam meg
a nyíló hajnalpírt,
miért vajúdott
őserőd a lázban,
s fontad körém
csillagvirágaid,
ha nyomorra szültél,
kénköves bűnre,
s átokverte tudatra
ébredt agyam.
Mért hagytad,
hogy óvó méhed
forró kelyhéből
földi poklok
elragadjanak.
Mért nem haltam meg
összetörve álmod,
hogy erős lesz majdan
büszke magzatod,
belém csókolva
hited tiszta fényét,
mikor Istenig emel fel
két karod.

Most éjjelek csendjében
fürösztenél,
fejem gondtalan
karodba hajtanám
s megkísértett
sose látott gyerekként
fognád a kezem,
vezetnél, jó Anyám.

Mert nyomorultnak engedi
meg az Úr
bűnök közt,
mint aki sohase látott,
hogy hordja szívében
megkeseredve
az életet,
és a világosságot.

Káosz van

Megkeseredtél szó,
rossz idők járnak.
Gyorsan hatsz, mint a méreg,
már gyilkolni se tudsz
szemtől-szembe.
Alattomos vagy,
s alakoskodsz.
A jót magadhoz méred,
rosszról meg más jut eszedbe.
Dicsfényed kódolt,
trendi, változó.
Ha leírnak azt hiszed,
benned teremt Isten
új csillagzatot
Pedig töved hamis,
ragod ragadozó,
s ami közte van,
agyhalott.
Selejt.

Aki megszült,
s életben tart,
nem ért meg.
Csak, aki elfelejt.

Tengerek, hajók

Térdeiben a tengervíz,
hol sós volt, hol keserű,
mint az élet, amit hordott.
Leült kis sámlijára
előre-hátra dőlve
a megfáradt csendben,
úgy danolászott.
Hogy mit, sohase értettem.
Talán távoli tengerekről,
nagy hajókról álmodott.
Így indult nap mint nap
reggelente egyre messzebb,
- kevés volt már benne az erő -
attól menekült, aki szerette.
Érte bátor volt, vakmerő
ha olykor viharba került.

Látom ma is, ahogy
inge vitorlavásznát
az ég árbocára köti,
s vállára zuhan a Nap.
Hajkoronája lebegő
selymek, idegszálak.
Széthullott harmatfelhők,
kibomlott hajókötelek.
Velük ring, kapaszkodik
a nincsen-hajók tatján.
Horgonyt vet rám, nem ereszt.
Lelkemben hordozom
matróz-csomóit a múltnak
kibonthatatlanul.
Felkorbácsol szíve melegével.
Véréből delfinek
kéklő raja ölelkezve tör elő,
s megtörik a cserepes habokon.

Olyannak álmodta magát,
amilyennek nem látta őt senki.
Vágyakozón, befejezetlenül,
mikor elöntötte tüdejét az ár,
hallgatott, ahogy süllyedő hajók
hallgatnak remegve
a végső partra-érés előtt.

Megkísértés

Veled alkudozzak
véremmel
Anyánkért
ha megkísért
a gonosz
rút szelleme
mint egykor
a mennyben
egy almáért
ő a gyengébb
te vagy az erősebb
nekem mégis ő kell
lelki üdvömet is
odaadnám érte

Mondd
azt tagadjam meg
ki életet adott
mikor nem is
kértem

Korok, villamosok

Felülről sajnállak le,
hol fogantyú, csőváz
egyetlen fix pontom.
Belém kapaszkodik
tíz ujjal a vas.
Szavatosságom rég lejárt.
Lentről nézve
vagyok nagyobb,
eljátszom hát hajdanvolt
ifjúságom.

Te, ki alattam ülsz,
elnyúlt húsz éved
összezsúfolt érvével a padon,
felnézel rám, hogy ne is láss.
Hallom, mintha kérdeznéd,
mi ez a szálfa tiszteletlenség,
mi föléd hajolva eltakar,
mint a múlt -gondolod- s nem érted.

Óvod lelkedben tovább
tőlem ezt a
a korai öregséget.

Csak játszom

Elsiratom lázas örömeimet
viharmezőkön pipacs-részegen,
-mint akit a sors keresztre feszített-
míg a feltámadást nem észlelem.

Eljátszom azt, mintha nem fájna semmi,
s ebbe a semmibe belehalok.
Legnehezebb magamat elviselni
olyannak mindig, amilyen vagyok.

Hagyom, hogy szunnyadjon belesajdultan
-minden érdemem, vétkem a múltban-
kialvó tűzként lombtól a gyökérig.

Járja át zegzugát szívemben a vér
remény nélkül is új pillanatokért,
amiért a földön érdemes élni.