Mit ajánlhat

Mit ajánlhat mást nekünk
s minden kornak,
ami jön még,
hogy fennmaradjon nemzetünk,
-hit, küldetés, szükség-
életfilozófiát,
csupán két szóban:

"Hazádnak rendületlenül..."

Akkor is, ha testét megosztón,
-mint napi kenyerünket-
ketté törik,
s egyik fele balra,
másik jobbra dől
s kikezdik ősgyökérzetét
a honnak
gnómok, ostobák, törpék,
gyűlölet szülte sok lator
szívét szaggatja szét
s viseli mind
egymásra kent sunyi bélyegét
virágtalan vágyban,
mint a spóra,
hogy egyre több legyen
a felismerhetetlen
arctalan.
Mégis...

"Légy híve..."

Nem kell a sebre talmi békemáz,
életelixír se önroncsodra,
csak higgy benne,
nincs más út, felemel újra
összetörten is magához,
ha lehajolsz elébe,
le a porba,
le térdre...

"Óh magyar..."


(Kép: Vörösmarty Mihály szobra Budapesten)

1833

Gönceim

Vágyat faragok forgács nélkül,
s korhadt törzsem lombja-zöldjét,
amíg kihajt, meghagyom ékül,
lássátok mind, élni akarok még,
tüzet álmodó gyújtogató
jégsziklányi szavak közé zártan,
mint partjára kifordított tó,
hogy ami fáj, magamból kikiabáljam.

Az életet csupán bérbe adták
hasztalan csepűrágó haszonélvezők.
Nem ért az egyetlen fabatkát se,
míg szűk-marokkal szabta rám a sors.
S hogy dolgaim jól alakulnak,
magamnak köszönhetem.
Régi énem mutatom újnak
tüzes szónokként öreg hordón,
s letagadom, hogy gönceim
kifordítva hordom.

2285

Olyat írj

Olyat írj, támadjanak fel a holtak, 
vagy vesd el, míg az olyan várat,
önmagad légy, és fogd vissza lovaid,
ne ostromolj velük légvárat.

Farigcsáld, -hisz nincs kész hús-vér kopjafánk-
ne méricskéld magadat máshoz.
Csak írj, értsék azt is, amit elhallgatsz,
ha nincs közöd még a varázshoz.

Legyen a vers jel, dübörgés, jajkiáltás
sebeden kesergő síri csend
helyett, mikor kiüresedik a szó,
akaszd fel szádra a bilincsed.

Pihentesd, ne szaporítsd az oktalant.
Mit érsz vele, ha mind elejted
s falra szegezed trófeás vadként,
kit Isten szabadnak teremtett.

Lélekzenemű

Míg hív a toll, hív a papír,
s ihlet ébreszt, mint a Nap,
fényben úszó sugarain
verset szül a pillanat.

Hív akkor is, ha csak toll van,
vagy papír és toll sehol,
mikor szóhoz szót csatoltan
szíved néma csendje szól.

Vezényelj hangot, betűket,
formáld, mint egy dirigens
a szárnyaló zeneművet,
hogy felzengjen az a vers.

De ne írj, ha nem dalol már
az a lélek-zenemű,
Ha költőknél költőbb volnál,
az csak olyan...olyan...versszerű.

Egymásba dőltek a fellegek

Egymásba dőltek a fellegek,
valahol kivert kutya csaholt,
a hajnal is beleremegett.
Karjaiban elfonnyadt a hold.
Szél zizzent, a fény bekönyökölt,
vér pezsdült hulló tűz aranyán.
Félig ébren párnáim fölött
őrzöm az éjt, aludj még anyám.
Lesem óvón, ahogy megindul
éltető útján lélegzeted
a hegycsúcsról s a völgybe hull.
Meglopom álmod, hogy érezzelek,
merre jársz és hová visz a vágy.
Három nap a világ, míg itt vagy,
hol idegen a táj s ingovány
a föld. Otthon más hajnal ringat,
visszavár, s mennél nap-nap után,
hogy itt hagyj újra gyermekként
kamaszos hittel, félszegen, sután,
most, hogy ifjúságom...visszatért.

Belőled sajdulok ki

• Türelmed idegszálaidra
• fűzött gyöngysor,
• csendszólam a zajban,
• lélekgyóntató ima,
• hajnalt hozó harangszó,
• ahogy haza vársz
• s ajtót nyitsz előttem.
• Nem játszod el soha
• a halhatatlan nagy halált,
• állsz szoborfényesen,
• mintha ég nyílt volna meg
• s fáj, hogy nem faggatsz
• Rám teríted szirommosolyod
• kijózanító illatát, s a szavak
• megigazulnak bennem.
• 
  
• Lator se menekülhet 
• keresztjéről, kit maga mellé
• választott az Úr, s általa
• megbánón üdvözült.
• Bűneim türelmedbe ojtom
• nemesedjen megszégyenülten.
• Hordozlak, tövisek közt          
• földi utamon, mint a glóriát.
• Belőled sajdulok ki
• s benned nyerek feloldozást.

Kidőlt a tó

Kidőlt a tó
a part is ráhajolt
a vérző nádra
keserű-zöld
hegygerinc fut
sikong a szél
Istenig lát
ki azúrkék ruhát ölt
a ringó tájra
lelkéből sarjad itt
minden virág
bodorfüst reszket
felhőfoszlány hull
szürke-arany palást
átszőtt testén
kibomlott ecsetnyomok
színek formák
akácsor tűzvörösben
s már gyújtja
sírócsillagát az ég
hogy láss
kit egykor itt hagytál
befogad
halk szelíden
öl-meleg csendben
fáradt vándort
örökre mint aki
végleg
hazaérkezett

(Kép: Horváth Piroska)