Aki szeret

Aki szeret, könnyen megért
minden szót, meg se döbben.
Rád teríti köpönyegét,
hogy őrködjön fölötted.

Szívét adja szíved helyett,
hogy gyógyírra találjon,
megérti az érthetetlent,
az érted égő vágytól,

Jöhet jégverés, vagy aszály,
együtt semmi nem árthat,
mert a szíved már nála fáj,
az ő szíve meg nálad.

Túllépem árnyékát a földnek

Hálót vet rám
az idő
csorba kútba
estem
láthatatlan kéz-
jegyét hordom
testemre
festve
nem szomjazom
források vize
gyökér-létemből
fakad
kiszáradt mély
medreiben
könnyekkel
oltja a sors
a szomjamat

Vágyaimat ébren
álmodom meg
másoknak már
nem magamnak
ahhoz kell erő
túllépni árnyékát
a földnek
mikor a kétség
biztossá tesz
a biztos meg ledönt
előre látni csak
ha hátrafelé nézek
hinni újra, s újra
mint a gyerek
ki nem tud semmit
még a világról
csak szívből érez
s nem kér se áldást
se kegyelmet

Tudom ami volt
mind elenyészett
a van az enyém csak
míg rám hajol a mennybolt
s ami ráadásként jöhet még
az is semmivé lesz

Egy arc

Egy arc néz le rám
érzőn, észrevétlen,
mozdulatlan márványtömbnyi
felhő-szemek.
Emlékek porladó foglyai.
Halványodó vonások,
szétfolyt kontúrok, erezetek.
ölelkező színek, árnyak.
Homlokba hullt hajtincsek,
mintha ujjaimhoz simulva
velem hullámzanának
lezúdulva tenger-szőkén
égi havasokból, hogy megfessék
vérbő ajkadat.

Így lobban fel
együtt a múlt, a jelennel
forró lankák lombosodó ölén,
hol az idő vasa rója barázdáit,
s marad a kép, marad élő mása.
Mit számít, hogy bőröd selymén
rózsák szirmai leperegnek,
s tövist ereszt a zordon idő
a megsárgult leveleknek,
ha bennem élsz, mint tört ág virága,
fények, árnyak közt, míg lehet.
Ahogy magamnak a képen
megfestettelek.

Kazuista

Fehérnek mondod a feketét,
élőnek a holtat
csak, hogy vitázz velem.
Isten tüllfátylas ege kék
nekem,
neked
csont-sárga meztelen
Hold az.

Ha vágyam remeg,
s a tűz eléget,
omló csomókban
unottan lógsz rajtam,
mint a megolvadt jéghegy.
Hiába hagyom rád
a sok ócska manírt,
ha nekem kevés a sok,
neked sok a kevés...
csak, hogy belém köthess.
A jégbe dermedt kráterek,
lángoló havasok,
bujálkodó bökvers.

Tűz, víz, ég, föld
mind-mind lóvá tesz,
a tisztaság besároz...
csak, hogy a nyelved,
a nyelved legyen éles.
Kiforgatsz
minden igazságot,
mint a rossz vátesz.
Az igazsághoz
képest.

Csend légy

Amit magyarázni kell,
nem mond semmit,
vagy mindent akar,
de semmit sem ér.
Így élünk viharok közt.
Elszabadult hajóágyú
a kimondott szó.
Hát hogy érthetnénk
ki, mit beszél.

Én rád bízom
az életem,
tégy vele bármit .
Áldás, vagy átok
lehet rajtunk,
nem számít.
Partot ér, ki érti egymást,
kitisztul az égbolt.
Hallgasd, mit hallgatok,
muzsikál az ajkunk
a ki nem mondott szótól.

Csönd légy, ne kiáltás.
Halld meg, ha nem szólok,
s ne magyarázd, csak érezd
a szívet melengető
leheletnyi mindenséget,
mely némán ereszkedik rád,
hogy szavak nélkül is megértsd.
S megértsen.

Szembenézve

Mikor rám figyelsz, visszafigyelek,
fejet hajtok, mint az érett kalász.
Ködbe vésznek tobzódó szóhegyek.
Ha jössz, nyitva az ajtóm, megtalálsz.

Lelkem terített asztalán étel
tányércsendje vár, mikor mellém ülsz.
Megosztozunk a kanálcsörgésben,
árnyékoddal árnyékomra vetülsz.

Hogy fény maradhass, szívemben tükör,
simogatón, tisztán, hogy mindig lássam,
a világot, ahogy bennünk tündököl,
ha szembe merünk nézni egymással.

Úgy csodáltalak

Úgy csodáltalak, mint tejszínű álmát
lopakodó hold gyűrött felhők közt
meg-megállva. Szívem imbolygott,
árnyékod voltam jégen, tűzfalon.
Fényt vetettél kimérten utánam.
Öledben hajnali láng gyúlt,
vonzott, taszított, vitt magával.

Nem kértem kegyelmet, feloldozást,
nem is adtam. Bűnöm, bűnöd lett,
szégyenem, erény.
Üldözött csavargóként
szerettelek, szerettél,
míg jött egy másik,
egy új boldogtalan
két állomás között,
hogy visszatérítsen
magamhoz, s hozzád
vezekelve megcsalástól
kijózanító megcsalattatásig.