Néha

Mindig újra kezdem a régit, 
a félbehagyottat.
Letört ágaim venyigéit
mind visszahajolt vad
suhancnyi hajtásnak álmodom.
Lombos, hűs árnyéknak,
akkor is, ha nem az. Ráfogom.
S belehalok néha.

S mindig abbahagyom az újat,
mikor cinkosult vágy
üldöz, s pajzs nélkül háborúztat.
Kegyes egy hazugság.
Már nem mar semmi szégyenérzet.
Bevallom, hogy...vagyok
ma is, aki voltam. Észrevétlen.
S néha belehalok.

Kései felismerés

Most érzem csak
elsárgult csontigazát
az intő szónak
erejét tettre-vágyón
mi lángra gyújt
félévszázadot késve
s hordom kínlódva
vívódásaim közt
a meg nem értés látszatát

Szívbontó
lélektükörré lett
anyám holt szemében
a vak világ s bolyongásom
belenézek ő néz vissza rám
alámerít súlytalanul
ördögűző karral felemel
s kitisztul e végtelen
üres szemhatár
hogy újra vele legyek
s megértsem azt
-ahogy hívőt a hitetlen-
amit ő akart régen
s én nem

Ő már rég elfelejtette tudom jól
ami volt
én meg most értem meg
ami lesz
ha azt a fényt
mi bennem lobog
mikor indulnom kell hozzá
magammal viszem

Hittel

Higgy, hogy higgyenek benned,
lobogj, mint a láz.
Hitesd el mással,
fontos neked,
-mint éhezőnek
egy szelet kenyér-
s egyedül
csak ő számít.

...így hiteti el veled is,
-mikor szíve megtelik
s kiveti horgonyát-
hogy fontos vagy neki,
s számít rád,

...s megszégyenülnek
mind a hitetlenek.

Rög és bilincs

Röghöz kötnek
megrögzött, avítt gondolatok,
kiforgatott hamis érvek,
idegen szellemtestek.
Belerokkan, ki hinni tud még,
tartását veszti, mint aki
járni se képes,
s visszanyúl a múltba oktalan.
Kénköves átkot vetnek rá
hamvából szétporladt kezek,
mozdulatuk torz, szavuk hazug,
hörgés mind csukott szájban,
gügyögő éretlen hang.
Így ébresztenek kicsorbult éllel
kakas-hergelt hajnalok
friss fanfárok helyett,
s ránk aggatnak elnyűtt gúnyát,
összefoltozott rémképeket,
megcsontosodott, tépett
árnyakból maréknyi fényt,
bénítón mintha szeretnének.


Mennybemenetelt ígértek,
hozzá égi lajtorját fáradt talp alá
összetört vitorlásoknak,
új vászon helyett kivénhedt szeleket,
kikötők nélküli révbe érést.
Úgy ad, aki ad, hogy elvesz,
nem késztet harcra, küzdelemre,
hiába feszülsz meg a kereszten.
Légző-gyökereid magán ereszti át,
földből földbe, s jövődről papol,
s hiszi, hogy ezt várja tőle a világ.
Letöri szárnyad, hogy felemeljen,
beléd veri kimondatlanul
mit őseiddel kiköpetett a száj.
Csak a hit tiéd, hogy csodára várj,
- aki mást mond, hazudik -
hogy több lehetsz máshol, mással,
mint vele, ha itt maradsz...
a szív súgja, ne hallgass rá.


Örök tanulság ez, próbatétel,
kit hűség éltet, nem gyötri kétség.
Döntened kell míg lehet, szabadon,
vagy béklyóban - szív helyett- vasba verten.
A bilincsen rozsda lesz, nem vér,
szétrohad, s nem lesz maradásod...
De tudd, itt otthonod, hazád e föld,
termővé válik benned engedő ölelése,
széttöri bilincseid, hogy szabadon
járd be vele a világot.

Anyám nélkül

Úgy szólt,
mint az elhallgattatott,
s átlengett a csenden.
A kezét láttam,
felhők felett
szétomló haját.
Fényt fésült ránk
az árnyakból
mielőtt beesteledett,
s a konyha kövére
leült közénk.

Mióta nincs,
azóta érzem igazán
izzását a lámpa-sötétnek,
ahogy visszavisz a múltba
s homlokom mögül
belém simul,
mint testbe a lélek,
hogy ne maradjak egyedül
nélküle soha.

S a konyha kövére
leül ma is mellém,
ha elfelejteném.

Vágy és szabadság

A folyók fölé fűzfákat rajzoltam 
parttól partig, harkályfészket, cizellált
aranyhalat lóra, felajzottan.
Érből kibúvó kamaszóceánt.

Hidakat, hol a meder kanyarog
völgy-borzoltan, mikor hegy hull rájuk
s kalászívben ringó puttó angyalok
táncolnak, míg a víz felett járunk.

Lábunk kagylóhéj. Itt nincs határa
a létnek. Súlytalan. Szalmavirág a
mennybolt, szirmán siklunk a tengerig.

Ostrom s megadás van minden csókban.
A szabadság a madárroncsokban
is szárnyal, ha vágyaink engedik.

Tisztítótűz

A rövidebb út a legnehezebb,
ami magadtól magadhoz vezet,
mint egy titkos szellő-halk tudat,
vinne a szív, áradó vak kábulat.
Lábhoz tett fegyvertelen lágy éhség,
csillagjegy, tűzvarázs, gyáva-merészség,
mikor a túlcsordult ösztönélet
fest eléd naponta csalfa képet.

És elindulni a legnehezebb,
elfogadni a kinyújtott kezet,
magadba nézni, hogy megtudd, ki vagy.
Tavaszba visszatérő madárraj,
röppenő vágy új hazára lelten,
örökké változó ismeretlen.
Levetett arca a tegnapoknak,
csodára lelt fénye szebbnek, jobbnak
rontótüzek ellen, hogy megérezd,
porszem vagy a világ-mindenséghez.

S végül túlélni a legnehezebb
a számadást, mikor megérkezel
lelket tisztító fáklyákat gyújtva
s megszületsz szeplőtelenül újra,
nem Istenként, csak, mint az emberek,
hogy mások is rád ismerjenek.