Új Teremtés

Takargatod titkaid
előlem, mindhiába.
Engem többé
nem téveszthetsz meg.
Átlátszó csel, amit
valódból megmutatsz,
mely önveszélyes lehet.

Te támadsz, én hátrálok,
hogy vége legyen
minden attaknak.
Mi mást tehetnék,
hogy ami volt
s amit még adhatsz,
ne vesszen kárba.
Felcsillanó ragyogásod
megőrizzem magamnak.

S hagyom, hogy színt vallj.
Csak nézlek, meg se szólalok.
Mosolyt csal arcomra, ahogy
álcahálót terítesz óvón
a fölé, mit láttatni akarsz,
hogy árnyékodban is érjen fény.
S közben elém tárod
sejtelmesen mindazt,
amit elrejtenél.

Átlátszó hadicselek

Takargatod titkaid
előlem, mindhiába.
Engem többé
nem téveszthetsz meg.
Átlátszó csel, amit
valódból megmutatsz,
mely önveszélyes lehet.

Te támadsz, én hátrálok,
hogy vége legyen
minden attaknak.
Mi mást tehetnék,
hogy ami volt
s amit még adhatsz,
ne vesszen kárba.
Felcsillanó ragyogásod
megőrizzem magamnak.

S hagyom, hogy színt vallj.
Csak nézlek, meg se szólalok.
Mosolyt csal arcomra, ahogy
álcahálót terítesz óvón
a fölé, mit láttatni akarsz,
hogy árnyékodban is érjen fény.
S közben elém tárod
sejtelmesen mindazt,
amit elrejtenél.

Bolidák

Úgy mentél el tőlem
Visszatarthatatlan
Mint kősziklán zuzmó
Rést-ütő viharban

A föld összedőlten
A menny leomoltan
Csillagzápor tűzben
A vérünkben ott van

Mint bolidák fénye
Mit mennydörgés éleszt
Hogy kettémetszve is
Érezzem s hogy érezd

Míg idők távolán
Fényévek peregnek
Meteorit leszek
Szomjas kráteredben

Hogy semmivé szórjam
Égő testem lelkem
Hogy mindenem te légy
Ha már vesztenem kell

( * Bolidák: meteorok )

Verset írni

Mikor verset olvasok,
verset írni volna kedvem,
mint a tűznyelő
lobogó vágyban.
Szomjam oltani
megálmodott Kedvesemmel,
akit sohase láttam,
mégis
lelkemből tör elő.

De tudom, mindez hamisítvány,
a tűz, a szomj, a vers,
a sose látott
megálmodott Kedves,
ahogy elképzeltem.
S ha leírom,
nincs már.

Mikor verset írok,
verset olvasnék vele. Ketten.

Rám nyílik a menny

Ki ez a kis Vöcsök
Tátott szájú legény
Kibújt a burokból
Rajta a méhlepény
Kicsit még nyúzottka
Feje vörös-lila
Olyan mint egy szentkép
Anya meg a Fia
S ahogy feleszmélek
Hogy szemem is lássa
Tudom Én vagyok Ők
Mindkettőjük mása
S visszafogom magam
Kalapál a szívem
Egy éve lenn voltam
Ma meg a felszínen
Hol rám nyílik a menny
Előre meg hátra
Bukfenceket vetek
Amire úgy vágytam
Hiába forogtam
Rugdostam a falat
Csak csitítgattatok
Becézve: nem szabad

Ma már mindent értek
Igaz korosodom
Saját lábon járok
Csattog a fogsorom
Úszni megtanultam
Víz nélkül a kádban
Nem ülök szótlanul
Mint más a kakában
Úgy nézzetek fel rám
A szekrényt megmászom
A csilláron lógva
Reggeli-tornászom
Lépcsőt járok le s fel
A tűztől se félek
Konszolidált létbe
Bőven beleférek
Hát koncintsatok mind
Büszke vagyok rátok
Durranjon a pezsgő
Szóljon harsonátok
Mulassunk ma együtt
Rúgjunk ki a hámból
Hogy elmesélhessem
Zűrös éjszakám volt

42 kedvelés9 hozzászólás1 megosztás

Tetszik   Hozzászólás   

Megosztom

Seres László

szeptember 14. · szerkesztve · 

Álom és valóság megalkuvásáról...)))

Seres László:
ÚGY KELLESZ

Úgy kellesz nekem
Mint a kenyér

Homok dűnék aranyló rostjai aléltan
Táltoson nyargaló vérdús fényizotópok
Vágyak, reszkető érfalak perzselő húrján
Jelek, ködfoltokra vésett égbéli tájon
Holdra merengő csók-ittas orgonabúgás
Visszaringató múlt a jövő sírhantja felett

Úgy kellesz nekem
Hogy mindig
Az legyél
Aki bennem él
Ahogy magadból
Kihasítottalak
Magamnak
S magaddá
Megformáltalak
Megéhező
Valóságnak
Álmaim helyén

Úgy kellesz nekem
Mint a kenyér
A kenyér

( Kép: Szekeres Emil: Álom és valóság )

Úgy kellesz

Úgy kellesz nekem
Mint a kenyér

Homok dűnék aranyló rostjai aléltan
Táltoson nyargaló vérdús fényizotópok
Vágyak, reszkető érfalak perzselő húrján
Jelek, ködfoltokra vésett égbéli tájon
Holdra merengő csók-ittas orgonabúgás
Visszaringató múlt a jövő sírhantja felett

Úgy kellesz nekem
Hogy mindig
Az legyél
Aki bennem él
Ahogy magadból
Kihasítottalak
Magamnak
S magaddá
Megformáltalak
Megéhező
Valóságnak
Álmaim helyén

Úgy kellesz nekem
Mint a kenyér
A kenyér

( Kép: Szekeres Emil: Álom és valóság )

Írigység

Vígan füttyent duruzsolva
gőzmozdonyként füstös torka .
Szuszog, köpköd, úgy pöfékel
kerékagyig nyomott fékkel,
ahogy a két istenadta
kis palánta buzdul rajta
szakszerűen, amint látom
a mesebeli sínpáron
hegyre futva s le a völgybe,
előre majd körbe-körbe.
S míg gőz kél az égő szénben,
kacarásznak szembe széllel.
Nézik, miként futnak a fák
visszafelé, ahogy a rák.
S koromfeketén, füstölgőn
a szúette facsühögőn
megosztoznak, ahogy dukál.
Egyik gőzt ad, másik dudál.
S e csuda-nagy forgatagban
mindkettőnek jó dolga van.