Levegőt

Sokan szent fogadalommal kezdik az új évet.
Én beérem csupán egyetlen levegővétellel,
mi mást tehetnék ennél jobbat, amíg lehet
kiporciózni magamnak azt ÁFA mentesen.
Tudom, mindez csak rég bevált rossz szokásom,
leszokni még se merek róla. Úri huncutság,
mondják, s lélegzem unos-untalan, míg jól esik,
s megfigyelem e tünetet máson, hogy működik,
s látom, mind ugyanúgy szipákol, olykor jelt ad,
ha kevés, vagy fogy a szufla, míg körbejár
börtöne falán, itt-ott zihálva, csörömpölve,
mint a felhúzott kakukkos óra.

Megváltoznék, de reménytelen,
habár, nem tudnám abbahagyni se már.
Maradok, aki voltam, ahogy megszült anyám
s világra hozott, én megloptam szegényt,
légszomjas csapongó légzsák, légkoptató
felfújt hólyag, ki mindent lenyel,
mint egy elkárhozott áldozat,
de élő, eleven érző lény, ki már akkor ott
ölelő karjában levegőért kapkodott.
S ma, bár ájer helyett gyakran kapok szmogot,
azért még harapok barnát, szőkét, feketét szűrőimen át,
s tartalékaim redői lemezén remegő lehelettel
spórolok, ahogy tudok –nincs vitám- vitál-kapacitásom
enyhén szerény, de ha ez sem volna,
nélküle –mondd- behorpadtan,
remény nélkül, s legvégül holtan,
lazán, mint lazacok la konzervdobozban,
mire is mennék.

A világot se lehet nélküle egy szuszra,
vagy akár szusztalan megváltani.
Hát úgy jó, ahogy van, ahogy megteremtetett
örök szomjra, le-s felfutkározó
fuldokló ostromokra az ember.
Nincs rokon, se haver a fejem feletti
égi magason, hol ritkul a tiszta lég,
és dúsul a lé, -privátim-ami egyeseknek
dukál, hogy pótlólag kiutaljon egy keveset,
ha elesett leszek, s leállnak orgonáim,
csak az Isten mindenek felett,
ki eldönti sorsom, meddig kell vezekelnem,
s mit érek partra vetetten légüres teremmel,
mit boltozatom szentélyében hordok
holmi tarthatatlan-hamis esküvel tett
szent fogadalomként, hogy befogadom,
akkor is ha nincs erőm már,
ha az értelmetlenség keserű látszatán
önös érdekkel kell túllépnem,
más mentséget keresni újra s újra,
hogy beérjem annyival, amennyi van,
s előrángatott érvek nélkül tudjak
más kopoltyúsokkal
egy-egy slukkon megosztozni.

Papolhatnak nekem bármit, mi van itt,
mennyi, s mi hiányzik,
ígérhetnek szebb jövőt, jobb életet.
Kinőttem mások hitét,
s a szentmiséket végig hallgattam
levegővétel nélkül is, ha fuldokoltam.
Tán ez segített egyedül rajtam,
hogy visszatartsam, míg van remény.
Hát azt add vissza ó sors, ami enyém volt,
ami jó volt, amit elvettek az évek.
S ha ehhez egyetlen egy Levegővétel kell csak,
hogy újra érezzem, ahogy tőle
életre sarjad, újra kihajt,
s megtelnek kamrák és pitvarok,
álmaimnak nem vetek véget,
ígérem Uram, soha többé nem hagyom abba.
Hát bocsásd meg nekem
ezt az egyetlen egy parányi semmiséget.

Nem kell

Nem kell már a lárma,
csend kellene végre.
Háború, öldöklés,
sunyi ravaszság helyett
okos béke,
kézfogás.
új ünnep,
nem hangzatos szózat.
Olyan fegyver kell,
ami harangszót ad.

S ha belefáradtál,
imára int Isten,
nem azt nézi ő sem,
ki bűnös s bűntelen,
míg feldobban a szív,
az ember mindent megtehet
Tedd félre haragod,
mit a gyűlölet szít.
Indulj, kövesd,
Csak hinned kell,
ő meghallgat
s ítéletet mond
mindenek felett.
S béke lesz. Béke.

Mit számít az,
a végső szó kié volt,
s kié az érdem.
Hullj előtte térdre,
míg nem késő.
Még nem...

Veled

Veled ébredek, veled alszom el.
Ilyen egyszerű ma már az élet.
Miénk a nappal és az éjszaka.
Beérjük ketten egy-egy felével.

Ha mozdulsz, veled mozdulok én is.
Ha nézel, a szemeiddel nézek.
Kezed kezem lett, lábad a lábam.
Veled így, már semmitől sem félek.

Itt vagy velem, mint árnyékkal a fény.
Együtt járjuk be a nagy világot.
Bennem hal el, ha szemedben könny ül,
s minden mosolyod bennem vet lángot.

Ne félj, a sors nem sodorhat máshoz.
Veled örülök, s veled haragszom.
Karodban lobbant reményt a hajnal.
Akár ébredek, vagy akár alszom.

Virágok

Valahol mindig tavaszodik...)))

Seres László:
VIRÁGOK

Anyám virágokról álmodott,
szívében őrizte a tavaszt.
Hiába süvített jeges szél
hóba hullt zörgő ágak alatt,
s hordta be az ablakrésein
zord ezüstjét a morcos télnek,
arcán színes rózsák gyűrődtek
álmodozón, mikor felébredt.

Kötényben hozta reggelente
dermedt kézzel tiszta illatát,
s úgy nevetett, akár egy gyerek.
Lerázta rólunk a zúzmarát,
s a felnyikorgó öreg ágyon
velünk táncolt a hópihe had.
Kereste a négy kölyöklábat
a meleg nagykabátok alatt.

Ki törődött ott jéggel, faggyal,
csillagszemét a menny csókolta,
virágtestével fölénk hajolt,
összefogott egy csokorba,
s már mesélte is, szép a reggel,
friss hó hullott a Körös-gátra
s kinyílott az ablakban Isten
kristályba lehelt jégvirága.

Keresem őt az első hóban,
hol fagy gyötör, vagy éget a láz,
merre lehet, s hol a vad folyó.
Hol az utca, a kis tér, a ház,
virágai csillagokká nyílva,
amit örök fényben álmodik,
járjon a világon bárhol.
Valahol mindig tavaszodik.

Zeng a nóta

Seres László:
ZENG A NÓTA
(Sorkatonai emlékeim Hűvösvölgyből)

"Előkelőek nem vagyunk..." **

Ezt zengte hadban az ajkunk.
Dac szülte láz vitt, hol csizmáink róták
bűvköreit a placcon, hogy vért izzadtunk,
s az őrmester dühe sose csillapult,
üvöltözött, mint akit tép a köszvény,
-megtörni mégse tudott minket ez őslény-
fújtuk vigyorral a rebellis nótát.

"És pénzünk sincs elég..." **

Nincstelen nemzedék.
Válunkon tizennyolc év súlya feszült,
suhancálom, csipkézett csillag-csatatér,
pléhbögrék, lőporszag, lógó holdkaréj.
Béklyót vájt testünkbe vajúdó hadunk.
A múltba nézéstől már kijózanult,
a jövőbe meg belerészegült.

"Sőt gyakran jól se lakhatunk..." **

S mégis rendet vágtak rajtunk,
elviseltük, hogy orvul törjenek ránk
dübörgő föld öléből, s Fel! Támadtunk...
Téli fagyban égtünk, nyárban megfagytunk.
Nem fájt, a seb beforrt, csak lelkünk vérzett.
Az hullt térdre, ki ránk bűnjelet vésett.
A kő ellenállt, hegynek hitte magát.

"De új világot építünk mi..." **

Nem kell félni, -mondták- se tűrni,
gyáván meghátrálni egy-egy arasszal.
A dúsan ránk tört rosszat kell legyűrni,
hogy a kurta jónak lehessen örülni,
s talpra állni ott, hol a sors ránk számol.
A haláltól se kéri senki számon,
égzengéssel jön, vagy csendes malaszttal.

"És ez a legszebb mesterség..." **

Meghalni, hogy megszülethessél
a völgy ölén, hol ma is zeng a nóta,
az átkozott dal, mit beléd vésett hited,
s a kopott kövek őrzik lépteidet,
élj bárhol, Fokföldtől a Duna partig,
mindegy, alkonytűz éget, vagy hajnalpír,
ha indulnunk kell, mint rég. Tüzér módra.

( ** Idézet "Előkelőek nem vagyunk" mozgalmi dalból. )

Nem történt semmi

Nem történt semmi,
csak leült a köd.
Túl erős volt fényed.
Feledtem mindent,
mi régóta bánt.
Simogató kezet,
pofont, öklöt,
hús-vér szavakat,
ájtatos imát.
Virágba zárt reményt
metszetten, széltől
felkavart szirmokat
felsajdult könnyeket
galádul a sorstól.
Könnyűvérű nők gyors
galambszárnyalásait,
kora hajnali kapunyitást.
Lépcsőházi lopott ölelést,
mely mennybe vitt..

Nem történt semmi,
csak este lett újra,
mint minden nap,
ahogy szokott.
Szívemben parányi
mécsesek gyúltak,
biztos pontok, útvesztők,
megszenvedett tévedések,
hogy lássam vert seregeim
szétszórt osztagait,
s felmentsem magam,
az újabb bevetések előtt.

Nem történt semmi,
csak a vágynak forró teste lett.
Magához ölelt egy rebbenésnyit,
úgy vitt karjában, mint kisdedet,
mint egymáshoz hangolt
kristályhangszereket
kínok közt születő dallamvarázs,
mint éji fohászt, feloldozó csendet
a kimondott tiszta szó.
S tűrtem a sors minden áldását,
mely lelkemen átjárt gyanútlan.

Nem történt semmi,
csak halálba vitt a szerelem.
Pedig ott se voltál velem.

TetszikHozzászólás

Önazonosság nélkül

Engedd, hogy szóba álljak visszanézve
magunkkal, ki eddig némán hallgatott
kegyes hazugságban, s a bajt tetézve
sokáig tartotta a haragot.

Két lélek járta át egy nőért testem.
Csodálat és kétségek gyötörtek.
Egyikkel gyehennák tüzét kerestem,
másikkal gleccserek jege ölt meg.

Tudtuk mind, ha miénk a nő, sírba ránt,
ha futni hagyjuk, az lesz majd a sírunk
áldozatul férfi bűneink gyanánt.

Szerzés és elvetés. Lemondtunk róla.
Békülnénk már, hisz azt a nőt azóta
mind a ketten titokban visszasírjuk.