Szerelmeink

1.,A SZERELEM MOSOLYA

Adél, én...csak
Isti vagyok.
Kicsit szép vagy,
én meg...nagyobb.
Van matchboxom,
neked...babád.
Gyere játszunk
papás-mamást.

Nagycsoportos vagy,
én még nem.
Anikó már az,
féléve.
Feleségül
őt...elveszem
jövőre majd,
ha nagy leszek.

Lesz rollerem,
meg bringám, új,
és fék rajta,
hogy csak ámulj.
Ha akarod,
megszöktetlek
téged is, mert
úgy szeretlek.

2., A MOSOLY SZERELME

Figyusz, Adél
úgy... komállak.
Időm is van.
Nálad, nálam.
Mit mondhatnék,
vagy már mondtam,
akkor oké.
Ma, vagy holnap.

Bevállalós
csajszi lehetsz.
Van nálad lé,
csipszet vehetsz.
Együtt leszünk,
mint az atom.
Anikót meg
lekoptatom.

Mint a bringám,
úgy szeretlek.
Rád hajtottam,
szét...szerellek.
Tudom kicsit
zörög a lánc.
Ha késni fogsz,
már...nem találsz.

Keserű szembenézés

Azok előtt hajtasz fejet,
kik göcsörtös ujjakkal
nem inthetnek vissza.
Azok felé fordul szemed,
szól hangtalan a szád,
ébred szívedben
néma kegyelet,
kiknek ledőlt tornyait
seregek rég ostromolták,
s az enyészet rostjain
emléküket szilárd
alakká szövi múló idő,
tetteiket megőrzi
az örökkévalóság.

Őket nem sújtja már
vak fondorlat, bűnös balítélet,
kardélre se hányják
törvény felett álló ítélkezők.
Életművük roncstalan,
hitük cölöpként áll
egy új létezésben
hold-tavi pillérként
égen-földön átívelőn.
Istenhez menetelnek.
Az út befejeztetett.

S látod, a múlt kegyes,
megszépít, felékszerez,
olyannak láttatja magát,
ahogy láthattad volna itt,
ha figyelsz, s aggódsz értük,
mielőtt rájuk zuhan kőpalástjuk.

Gondold meg, mit teszel.
A szó cserben hagy kifacsarva,
elmegy melletted az élet,
ha szótlanul magára hagyod,
s mindig másra vársz,
mint amit magából adhat.
Végül így is, úgy is
te maradsz alul.

Azok előtt hajtasz fejet,
akikért mindent megtennél......
de már nem lehet.

Tükröt tartok

A mérlegre már fel se teszem,
hogy mi volt tegnap, s holnap mi lesz.
Vihart se keltek, lengedezem,
tükröt tartok az éveimhez.
Nem éhezem, nem szomjazom,
a napjaimat foltozgatom.
Tudom, haza sohase érek,
folyó se tér vissza az érhez.
Magamba nézek, mint tó tükre
hullámtalanul elmélyülve,
hol megigazulnak a szavak
kimondva azt, amit nem szabad.
S ha kérditek, mi végre lettem én
egy átutazó e földtekén,
mindig más és más rá a válasz,
miként más vagyok, mint a látszat,
aki volt, aki van, aki lesz.
Nem hasonlítható senkihez.
Vagyok, akinek hiszem magam,
életrevaló gyámoltalan,
rajtam nem fog se áldás, se átok.
S ha mégis, akkor azt hagyom rátok.

(Kép: Keszthelyi György: A tükör)

Örök láncon

Kizöldül a hó, s fenn a jégcsapok
lebontják a ház légző gyökerét.
Szellőzteti magát a fagy, csacsog,
fulladozik, mint egy vén zenegép..

Reccsen-roppan nyöszörög akkordja,
sarat loccsant, a Naphoz utat ás
fénylőn, mintha játékos koboldja
volna sorban e láncszemnyi varázs.

Új színeket hoz Évszak-Istenünk,
újabb kihívást emésztő tűzzel,
s hevít a szív, míg búcsút int telünk,
hogy tavaszunkat láncára fűzze.

Lélekmadár

Repülj velem
egy kicsit még
madártalanul,
mikor a szívem
zuhanni tanul.
Nyárba süppedt gázlók
holt tetemén vigyél,
az se fáj, ha alattam
már szétfolyik a tér,
s az idő gúzsba köt
a csillagok fölött.
Kidőltek az iszapmohás fák,
fojtogató ökörnyálak
szűkülnek körém.
Horizont mocsárkásás.
Vadlúdjajongó
bús őszi szelek
fel se repítenek.
Letört ág rozsdál,
foga is kihullt
viharaimnak,
mely marna még.
Hagyom, hogy csapzottan
behálóz a tél.

Jöjj lélekmadár, emelj fel,
nyújts földig-érő harangkötelet
csendes hajnali imámhoz,
s a leheletnyi távolságot,
mely egyre fogy
szárnyaló öledben tegyem meg,
-repíts ha mennem kell-
hogy Istenhez kerüljek
közelebb.

Az a merészség

Az a merészség,
talpon maradni pergőtűzben,
mikor körbedalolnak
a halottak, s minden
remény hamvába hull.
Megbékélni békétlennel.
Hinni sokat sejtetőn
kétségek közt megtaposva,
s kiáltani, elég volt, már elég.
Visszavonulót fújni
táltos-sikerek csúcsára érve.
Kinevetni a háborút.

Az a merészség,
rést ütni megszokások
bástyafalain,
belülről feszíteni szét
börtönléted rácsát,
hogy magad ügyésze,
bírája légy, hogy érdem szerint
ki-be járhass.
Bélyeget hordani
büszke kínban s látni
szégyenét húsba vájva
a megbélyegzőknek.
Embernek maradni,
akkor is, ha fáj a seb,
mit ember által kaptál.
Szentként égbe komorulni
bűnösök közt egyedül,
mint a szél árnyéka.

Az a merészség,
ragyogni tükrök visszfényeként
lényed formálva meg,
mikor megtagadnak,
s benned mindenki mást lát.
Önmagadba merülni el
számvetés gyötrő tüzében,
magadat mérni máshoz,
hogy lásd, mennyit érsz.
Szárnyalni rebbenésnyit
dacos nyakban lenge tüllként,
-kötél helyett- míg Napodra
poklok árnya vetül.

Az a merészség,
józannak maradni, s lobogni
egyenes derékkal, mint a mécses
viharban, delejes szélben,
hogy mindenki lásson.
Vállalni magad akkor is,
ha az élettől megcsömörlesz,
vagy belehalsz szabadon
hullaszegényen

Csodahit

Valaha hittem benne
a hit csodákra képes
sőt tetszelegtem neki
-szelíd mosoly bilincselt le,
mint egy első áldozót-
s boldoggá tett
hogy általa vesédbe látok
túllépve lelki korlátomon
úgy alakítom általa sorsom
ahogy én akarom
mely vasmarokkal
összefog veled

Már nem loholok utánad
követve téged Édes
nyomtalanul hogy merre jársz
ha nem vagy nálam
vagy későn érkezel meg
míg lélegzet visszafogva várlak
elébed se megyek mint rég
követve téged araszoló féregként
meg-megállva a túloldalon
visszabámult üveges szemekkel
fénylő kirakatokon át
magamra

Elfogadtam mentség nélkül
minden indokod
fel is oldoztalak
hisz bíztam benned s hitem
erőssé tett nem vakká
mondtad ne félj s ne félts
kettőnk közt nem lehet titok
nyíltan teszem azt amit látni
s hallani akarsz

Amíg hittem...
a hit csodákra képes
vesémbe láttál te is nekem
-nyíltan bevallhatom-
te tudtad egyedül
a csodához hit se kell
míg egymásért élünk
mert a csoda te vagy
s én vagyok

Csoda...hogy vagyok