Uram

Neked adnám öt ujjam egyikét
hálából a kézfogásaidért,
kit hegy-magasán Isten trónja nyom,

hogy tudd, így szaporítaná fiad
öntestéből varázs ujjaidat,
mikor mások zsebébe behatol

ármádiád, s a semmiből elvesz,
kifordít, besöpör, nem kegyelmez,
mint krupié a rulettasztalon.

S ki kezet csókol, s vállára emel,
ne latolgass, nyúzd meg elevenen.
Követ mind a pokolba is vakon.

De mi lesz, ha nem jön áldás fentről,
lent meg saját kígyóid mérge öl.
Lejattolni lesz-e még alkalom.

Eltékozolt évek

Ne hidd, hogy nincs visszaút
Ha időben ébredsz
S kősziklányi erőd van
A visszatéréshez
Tűzfolyók lánghullámán
Jeges jégverésen
Összekaszaboltan is
Indulásra készen

A remény-tudd- benned van
Hisz ilyen az ember
Ha kell megküzd azért is
Amiért sosem kell
Vad ösvényeken át vág
Gyakran el is téved
Szétszóródnak kezéből
Tékozlón az évek

S ki csak tétlenül nézi
Mindazt mi félre vitt
Üveggyöngyök összetört
Bús könnyfüzéreit
Fénye a semmibe hull
Mint a kihunyt fárosz
Vissza sose talál az
Máshoz... se magához

Szerelem

Egy leheletnyi
érzés volt csak.
Épp, hogy átsuhant rajtad.
A kertre nyíló égen
búcsúzott az éj,
mikor megérintett
s ment tovább.

Álom volt tán,
vagy valóság.
Nem tudhatod,
nem is kutatod.
Valaki szétbontott
darabokra,
s parányivá lettél,
mint az atom,
hogy őrizd meg őt
öleld úgy, mint elhagyott
távollevőt
a hontalanság.

Egy érzés ez csak,
egy leheletnyi
elfojtott tűzvihar.
Ki tudja.
Soha ne kérdezd.
Érezd.
A pillanat
úgy is elillan,
s fájna,
mint nincstelenek
boldog
boldogtalansága.

Az a jó, hogy van.
Lehunyja szemed
a csillagokat,
holdat tapasztasz
az ég homlokára,
hogy újra éj legyen.
Hallgattok mindketten.
Nem beszéltek róla.
Így lesz örök
a szerelem.

A kimondhatatlanságban.

(Kép: Szabó Dóra)

Tetszik ·  · Megosztom

Csendes Üzenet

Ne állítsatok értünk kopjafákat,
elég egy hely a szívben, mely befogad.
Éveink már csendes szavakká váltak,
fohásszá szelídült minden gondolat.
Lőrést vág a múlt, úgy védi e szentélyt
Szilas ölén, ha fájón meg is rostál,
kapaszkodunk együtt gyökértelenként
málló falakba, ahogy a borostyán
szélvihar tépte meggyengült indákkal.
Volt kincsekért egyre mélyebbre ásunk
egymásba gyúrtan a kies lankákkal,
hitünk e földből sarjadt, némaságunk
őssejt büszkesége örömnek, kínnak.
Hűség, s alázat. Megszolgált fizetség
egy életért, ami elhoz még, s itt tart,
hogy többek legyünk mind a keveseknél.

Kikötünk, hajónk csendes öbölbe ér,
horgonyt vet a perc a szűkülő térben.
Időnk fogytán fogy, drágább, de többet ér,
mint amit szétszórtunk ifjúi hévvel.
Mégse fáj. Szívünkben gyermekzsivaj van,
kalózok fosztogatják éveinket,
vitázunk a károgó varjúhaddal
sirály-mód, hogy meghallják érveinket
az Istenek, s alkut kössünk a sorssal
vitorla bontásra, új bevetésre.
S ne hidd soha, ha azt mondják, adós vagy.
Amit itt kaptunk, megfizettünk érte.
Megbékélt a lelkünk, nyugalmat kérünk,
ami gyógyít, zsongat, üdvözít, emel.
Szebb napokat, mit eddig meg nem éltünk,
hogy ami fájt rég, feledhető legyen.

Gyűlölet helyett

Sárga-csillag-jelek
puskacsőn volt mellük
jeles jeltelenek
ítéltek felettük
síró halálvonat
hol volt az Istenük
mint a hajfonat
szállt a füst velük

Majd jött egy jobb kor
-hittük- nem nézi a
bűnt el tétlenül jog-kór
néma amnézia
kimondja a verdikt'
amit lélek sugall
leszámol mindegyik
eltorzult...izmussal
eszement lármával
együgyű vak-csenddel
amit homály árnyal
kiontott vércseppben
mielőtt felednél
szólj kiálts hajts fejet
-mintha köztük lennél-
a gyűlölet helyett

Kevés volt az idő

Kevés volt az idő, amit a sors adott,
hogy megfejtsem Apám néhány gondolatod
kis kölyökként, ahogy előlem elzártan
birkóztál mindennap az egész világgal.

Kevés volt az idő, sok a teher rajtad.
Szádból a falatot hányszor nekünk adtad,
gürcöltél keményen éjt nappallá tetted.
Üszkös hajnalokon hozott meg reggel.

Kevés volt az idő, mikor közénk ültél
fáradtan gond nélkül, s magadról meséltél.
Kitártad a szíved, mosolyod zúdult ránk,
mint parti sziklákra hömpölygő óceán.

Kevés volt az idő, oly mindenre kevés.
Dús zokszóra jutott ritkán mért nevetés.
Csendbe hullt estéken rád hiába vártunk,
nélküled zárult be hunyorgó világunk.

Kevés volt az idő, mit megünnepeltünk.
Asztalról hullt morzsa kenyérré vált bennünk.
Vártuk a harangszót, mely ebédre hívott,
s anyánk drága főztje imára tanított.

Kevés volt az idő, hogy megismerjelek,
tudjam, mi vezetett. Ösztön, égi jelek.
Hogy ajkad mosolyát, s a bút szóra bírjam,
e gyötrelmes szép kort mindig visszasírjam.

Kevés volt az idő, elszakított a sors,
Mint kévét a tarlón a nyári viharok,
s elrepített tőled korán gyerekfejjel,
Hadakozni törpén rontó szellemekkel.

Kevés volt az idő, visszatérni hozzád.
Szétszórt fényeidet a felhők hordozzák,
nem térhetnek vissza az éltető napba,
mert abba a föld, s ég végleg belehalna.

Kevés már az idő, most érzem igazán
vállamon azt a súlyt, mit hordott az apám,
s áldom nevét ma is, mert egyszerű titok...
kit megőriz a szív, örökké élni fog.

1993

Álmok és vágyak

A hangod
kószáló
akkordok
megőrzöm
magamnak
ma dalnak

A szemed
csillagéj
ha nevet
észt vesztve
emészt el
míg nézel

Az ajkad
hajnalpír
virradat
s karmazsin
tűzcsokor
a csókod

A tested
mit mennyben
kerestem
vágy volt csak
emlékszem...

vagy...mégsem